Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 4. rész / II. Fortélyos válasz

 

 
 
II. fejezet 
 

Fortélyos válasz

 

 
1
 
A Darling-kolónia tagjai utolsó szálig visszatértek az erődbe, s fölsorakoztak a kalibák közötti utcácskán. A napsugarak már rézsút tűztek a fejükre, a ritka forróság is enyhült, így senki sem emelt kifogást egy harmadik gyűlés ellen. Miután a nők elhelyezkedtek székükön, s több matróz is letelepedett a földre, Stevens minden köntörfalazás nélkül tudtukra adta Harold Morgan ajánlatát. A tengerészek feszült, kissé megnyúlt ábrázattal figyeltek, s jó ideig egyetlen pisszenés vagy torokköszörülés sem zavarta a kapitányt.
Stevens nagy lelki nyugalommal beszélt, viselkedésével pedig igyekezett félreérthetetlenül kifejezni, hogy a döntés nem csupán az ő vállát nyomja. Mindez tovább erősítette az egyetértést parancsnok és legénység között. Amikor Stevens végére jutott mondanivalójának, a Darling egykori hajósai – Brettont kivéve – felhős képet vágtak ugyan, de újra a régi bizalommal tekintettek rá.
Sokáig síri csönd honolt. Az üres szemű özvegyen kívül valamennyien a hallottakon rágódtak. Nyilvánvaló volt, hogy az ajánlat, amelyet mentőkötélként vetettek oda nekik, szűkkeblűségről, sőt becstelenségről árulkodik – de azzal is tisztában voltak, hogy ha kereken visszautasítják, továbbra is a sziget (és a nyugtalanító helyzet) foglyai maradnak.
 

sziget.jpg

 
Elsőnek Smollett mondott véleményt.
– Az én meglátásom az – nagyképűsködött a főkormányos, mintha a londoni parlamentben lenne, ám annál ízesebben folytatta –, hogy ne jártassuk sokáig a bagólesőnket! Üstöllést csapjunk a markába ennek a Mr. Morgannak, nehogy idő előtt meggondolja magát. Hisz csak a sánta ördög tudja, mit tartogat a jövő. Ha most elszalasztjuk az alkalmat, tán holtunk napjáig sem kerülünk ki a kutyaszorítóból. Én bizony amondó vagyok... már engedtessék meg ez egy vén tengeri medvének... hogy tegyük meg, amit a hazajutásunkért cserébe kérnek tőlünk. Így legalább bosszút állhatunk Mr. Cooper haláláért is... Hát nincs igazam, fiúk?
Cimborái zajosan helyeseltek, már csak azért is, mert Smollett ezúttal egyetlen latin idézetet sem kevert beszédébe.
Mihelyt elült a lárma, Kingston szólalt meg:
– Magam is azt mondom, hogy fogadjuk el Mr. Morgan feltételét. Meg kell ragadnunk a kínálkozó lehetőséget. Már így is épp elég szenvedésben volt részünk.
A legénység soraiban egyetértő moraj támadt.
– Mindazonáltal – fűzte hozzá a másodtiszt –, senki sem köteles eleget tenni egy olyan ígéretnek, amelyet körmönfont zsarolással csikartak ki belőle.
A matrózok hunyorogva vizsgálgatták Kingstont, s kíváncsian várták, mire akar kilyukadni.
– Azt javaslom, hogy amikor újra tiszteletét teszi a szóban forgó gentleman, mondjuk csak neki nyugodt szívvel, hogy elfogadjuk az ajánlatát... – Kingston egy pillanatra zavarba jött.
– No és aztán? – firtatta Jeremiah Smith.
– Amíg álltam, és hallgattam ezt a pökhendi Morgant – jegyezte meg kissé összefüggéstelenül a másodtiszt, látszólag ügyet sem vetve a matróz kérdésére –, sokáig nem tudtam, mihez is foghatnánk. – Nagy lélegzetet vett. – Emberek! Szabadulnunk kell a szigetről, de nem azon az áron, hogy részt veszünk ártatlan nők és gyerekek leöldösésében. Mert ott közülünk is jó páran ráfizethetnek.
– Úgy bizony! – kiáltotta Jackson.
Spencer sem volt rest ráduplázni:
– Szent igaz!
– És mi az egésznek a veleje, Mr. Kingston? – kérdezte józanul a kapitány.
– Fölteszem, uram, hogy a tervbe vett támadás alatt alig egy-két épkézláb ember maradna a Narvál fedélzetén. Így aztán egyszerűbb lenne magát a hajót elfoglalni, semmint vásárra vinni a bőrünket a Delta-folyónál.
A mély csöndet, mely e sokatmondó szavak nyomában támadt, csak hébe-hóba szakította meg az erdő felől a papagájok rikoltozása.
– Ez azonban – mondta végül Stevens – hitványság lenne a részünkről... legalábbis azt hiszem.
– Nem nagyobb hitványság, uram, mint amilyen alávaló Mr. Morgan zsarolása.
Hamar világossá vált, hogy a matrózoknak is ínyére van a Kingston-féle indítvány.
– Ez a beszéd!... Igaza van!... – kiabálták többen, míg ellenvélemény nem hangzott el.
– Bolondok lennénk – lelkesedett most már Smollett is –, ha nem így forogna az eszünk kereke! Pedig azt ugyanúgy kell forgatni, akár a kormánykereket.
– Hogyan képzeli a végrehajtást, Mr. Kingston? – kérdezte végül a kapitány, bár még nem nyerte el tetszését az új terv.
– Megítélésem szerint egyezségre kellene jutnunk ezzel a kincshajhász bandával, hogy kétfelől rohanjuk meg a falut. Javasoljuk azt, hogy mi támadjunk északról, ők pedig délről. Alkalmasint nem lenne kifogásuk a dolog ellen. Még örülnének is, hogy egyáltalán kaphatók vagyunk az alkura. – Kingston kipirultan tekintett körül, s megittasulva látta a rászegeződő szempárokat. – Mikor azután a támadás előkészületein lenne a sor – folytatta heves taglejtésekkel –, mi nem a falu, hanem a Narvál felé kerülnénk. A hajó csak abban az öbölben vesztegelhet, amelyik a Bástya-fok mellett van, hisz az északi parton nincs több horgonyzóhely. Azt az öblöt pedig jól tudjuk, hol keressük... De hogy rövidre fogjam: egy legénység nélküli szkúnert már gyerekjáték elfoglalni. Könnyűszerrel kifuthatnánk vele a nyílt tengerre.
Beszéde bámulatos hatást tett; a javaslat megállt a lábán, s ezt Stevens sem tagadhatta.
Kingston befejezésül kifejtette a tervét erősítő legutolsó érvet is:
– Az égvilágon semmi sem szól amellett, hogy ezek a kalandorok beváltják majd, amit ígértek, és a mészárlás után magukkal visznek bennünket. Könnyen lehet ellenben – s az indulattól szaporábban kezdett lélegezni, a szemöldökét pedig szigorúan összeráncolta –, hogy itt akarnak hagyni a bajban! Már csak azért is, mert nyilván púp lenne a hátukon egy hajószemélyzetnyi kényelmetlen tanú, akik bármikor kifecseghetik, hogyan tollasodtak meg.
Ezt valamennyien hihetőnek tartották, s hamarosan az egész erőd zengett a legénység hurrázásától, sőt Ballantyne és a székéből felálló Miss Evans még meg is tapsolta a másodtisztet.
A zsivaj tetőfokán Stevens fölemelte karját, mire az emberek elnémultak.
– Nincs más hátra – jelentette ki rezzenéstelen arccal –, mint hogy szavazzunk... Aki Mr. Kingston tervét támogatja, tartsa föl a kezét!
Karok erdeje emelkedett a levegőbe; csak az özvegy maradt mozdulatlan.
 
 
2
 
Kerek egy nappal első látogatása után Harold Morgan – Grimm, Harte és a Narvál öt matróza társaságában – ismét partra szállt a Gyöngy-öbölnél.
Ladikjukat most is följebb vonszolták a homokon, majd elindultak a patak mentén. Bár karabély csillogott a kezükben, nem markolászták oly nyugtalanul, mint tegnap, sőt szinte otthonosan lépkedtek; libasorban, de aggodalom nélkül közelítették meg az erődöt, melynek palánkja roppant fekete árnyékot vetett.
A cölöpfal tövében már várta őket Stevens, Kingston meg az előző napi három tengerész.
A nap melegen tűzött, s a levegő reszketett a szokatlan forróságtól. A kolibrik a jövevények körül cikáztak, s mihelyt azok megtorpantak, fejükre, tarkójukra és vállukra telepedtek; máskülönben nem moccant semmi.
A megbeszélés alig tartott fertályóránál tovább. Stevens kijelentette, hogy hajlandóak részt venni a falu lerohanásában, amelynek helyét jól ismerik. Elmondta továbbá, hogy okosabb lenne harapófogóba szorítani a bennszülötteket, s javasolta, ők induljanak észak felől, mivel tudnak egy nyiladékról, melyen át a dzsungel legalkalmasabb zugába vonulhatnak.
Haroldnak tetszett az elképzelés.
– Ön valóságos Hannibal[1] – jegyezte meg minden csúfondárosság nélkül, a kapitánynak tulajdonítva a haditervet; majd buzgó udvariaskodás közepette beleegyezett a legapróbb részletbe is.
 

hannibal.jpg

 
Abban maradtak, hogy másnap ugyanekkor a Delta-folyónak a Nagy-homokparttal szomszédos árterületén ejtik meg a támadás előtti utolsó találkozójukat.
– Remélem, van még működőképes órájuk – nyájaskodott Harold, miközben nem szűnt meg a kolibrikat hessegetni, de most e kellemetlenség sem tudta felszítani benne a dühöt.
– Nem is egy! – felelte Kingston.
So schön[2] – biccentett Grimm, hogy ő is hozzászóljon a társalgáshoz.
Ezután kölcsönösen istenhozzádot mondtak egymásnak, és a sarkon forduló Harold – kompániájának élén – visszaballagott a Gyöngy-öbölben heverő lélekvesztőhöz...
Stevens és társai egy darabig a távozók után bámultak, majd némán bementek az erődudvarra. Már a kalibák között jártak, s a többiek kíváncsian fogták körül őket (ezúttal senki se rejtőzött el az erdőben), mikor Stevensnek hirtelen Emily halála jutott az eszébe, ahogy az égre pillantott.
– Vihar lesz – mondta elkomorodva.
A ragyogás valóban elillant a levegőből, s a mennybolt nyugati szélén – szabálytalan gyászkeretként – fekete felhők sötétlettek.


 


[1] Hannibal (Kr. e. 247–183): kiemelkedő pun (karthágói) hadvezér és államférfi.
[2] Úgy szép. (német)