Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 4. rész / I. Követek a vadonban

 



NEGYEDIK RÉSZ



I. fejezet 
 

Követek a vadonban

 

 
1
 
A Narvál szelíd méltósággal ringatózott a vízen, mely most is ugyanazt az örökké idegen képét mutatta, mint az első tengerjárók idején. A fedélzet ellenben olyan volt, akár egy méhkas: félmeztelen matrózok sürgölődtek az árbocok tövében, kiáltások röppentek, kötelek feszültek, csónakbordák ropogtak.
– Ne a szátok járjon, jómadarak, hanem a kezetek! – recsegte időnként Marryat.
A kapitány Harold utasításának tett eleget, aki alig néhány perce rendelte el, hogy haladéktalanul bocsássák vízre az egyik csónakot. A kiszemelt ladik már a levegőben himbálódzott, s lassan ereszkedett alá; mihelyt elérte a víztükröt, s megpihent rajta, a fedélzeti nyüzsgés és lárma is csitulni kezdett.
Ekkor bukkant elő a feljáró sötétjéből maga a fiatal hajótulajdonos. Frissen váltott, kifogástalan vászonruhát viselt, s kevélyen egyenes tartásával, szoborszerű arcvonásaival megközelíthetetlenebbnek tűnt, mint valaha.
– Minden rendben – jelentette neki Marryat, de nem nézett a szemébe.
– Helyes, kapitány úr.
– Kezdődhet a beszállás?
– Nem bánom.
Harold már korábban Marryat tudtára adta, kiket óhajt magával vinni, így most egyetlen szó nélkül szemlélhette a csónakba szállást. Végül maga is leereszkedett a kötéllétrán, s leült a leghátsó evezőpadra. A ladikban nyolc ember szorongott: Haroldon kívül Grimm, Harte és még öt tengerész; az utóbbiak feladata az evezők forgatása volt. A következő szempillantásban el is taszították magukat a hajó bordázatától, mire a lapátok belevágódtak a vízbe, s fehér habot kavartak.
Baj nélkül elérték a Narvál-öböl kijáratát. Szép idő lévén a hullámtorlás itt sem jelentett nagyobb veszélyt, de azért az evezősök igyekeztek elkerülni a szirtekkel teli part közelségét. Lélekvesztőjük nemsokára kiúszott a nyílt tengerre, majd délkelet felé fordult.
Az öböl és a Keleti-földnyelv között meglehetősen sivár volt a partvidék: az óceán hullámai egy barátságtalan sziklafal tövét nyaldosták. A szürke kőtömeg gerincén seregnyi szárnyas tanyázott, fecsegésüket messzire sodorta a szél.
 

sziklaspart.jpg

 
Annál nagyobb csönd uralkodott a ladikban. Az evezősök némán forgatták lapátjukat, s alkalomadtán csak a tekintetük villant össze, mialatt Grimm és Harte is szótlanul merült el gondolataiban; valamennyien a rájuk váró találkozás kimenetelét latolgatták.
Ami Haroldot illeti, ő makacsul hitt az események szerencsés fordulatában. Remélte, hogy a „hajótöröttek” a megmentőjüket fogják látni benne, s rendíthetetlenül bízott abban is, hogy sikerül zöldágra vergődnie velük, rábírva őket a felkínált szövetségre. Csak egyvalami nyugtalanította. Milyen elfogadható magyarázattal szolgál majd arra, hogy a szkúner cserbenhagyta a segélykérőket? Bár fölmerült a fejében néhány kifogás, egyiket sem találta meggyőzőnek. Jól tudta, hogy a mentségnek hihetőnek kell lennie, anélkül, hogy túlságosan befeketítené a Narvál hajósait; végül úgy döntött, jobb híján az igazságot mondja el. Csodálkozott, hogy e kézenfekvő megoldás mindeddig nem jutott eszébe.
Közben a ladik elérte a Keleti-földnyelv csúcsát, melytől alig két kötélhossznyira kezdődött a korallsánc. A vigasztalan sziklafal megszakadt, s élesen elválva a nyílt tenger sötétebb színétől, feltárult a lagúna türkizkékje. Szemkápráztató, hófehér tajtékcsíkokat toltak maguk előtt az alacsony hullámok. A Nagy-homokpart mögött zöldellő, lebegni látszó pálmák pedig megkettőződtek a vízen, mely visszatükrözte a mennyboltot és a levegőben surrogó madarakat is.
Harold Morgan és emberei zavartalanul siklottak be a koralloktól védett medencébe, ahol valóban kisebb volt a hullámverés, mint odakinn; ez az alattuk recsegő ladik mozgásán is meglátszott.
A lagúnában már egyenest a Stevens-sziget felé vették útjukat. Így nemsokára szemet szúrt nekik, hogy a szigetecske öblében tutajszerű tákolmány ring, mely ki van kötve egy part menti cölöphöz.
Grimm parancsára az evezősök a Gyöngy-öböl felé irányították a lélekvesztőt; a távolság rohamosan fogyott.
Harold leszegett fővel ült, ujjai tétován vándoroltak a vállát borító vastag kötésen, melyet Salgari (aki konyított valamelyest a felcsermesterséghez is) épp indulásuk előtt cserélt ki. Sebe egyébként szépen gyógyult, akárcsak a többi pórul járt szerencselovagé. De gondolatai most nem ekörül forogtak; azon töprengett, mitévő legyen, ha kereken nemet mondanak a „hajótöröttek”. Jól tudta, hogy Allan bácsi aranyát csak úgy kaparinthatja meg, ha valóságos sereggel ront a vadak falujára. Következésképp a visszautasítást el kell kerülnie. Mindenáron.
Tekintete ekkor a csónakfenéken heverő nyolc karabélyra tévedt, melyeket puszta óvatosságból hoztak magukkal. Talán a kincs emlegetése helyett a fegyverek érveivel kellene az idegeneket együttműködésre bírni? Ezt a lehetőséget azonban elvetette; a mézesmázos szavak célravezetőbbnek ígérkeztek. Ám tisztában volt vele, hogy – megnyerő ábrázata ellenére – nem rokonszenves az emberek szemében. „Sebaj – gondolta pöffeszkedve. – Egy kis komédiázás még itt, az Isten háta mögött is kitelik tőlem...”
Tűnődéséből Grimm hangja verte föl:
– Ott vannak!
– Hol?!
Grimm ujja rézsút fölfelé bökött a forróságtól reszkető levegőbe.
Addigra már Harold is meglátta a Bazalt-hegy ormán álló két emberi alakot, akikről csak sejteni lehetett, hogy őrszemek. Különös érzése támadt. „Eszerint a fickók megneszelték a vendégeskedést” – villant át rajta, mialatt merőn fürkészte a két őrt. Látni való volt, hogy amazok is őket kémlelik, szemmel tartva a csónakban ülők minden mozdulatát. Azután egyikük sarkon fordult, s elsietett.
E pillanatban váratlan dolog történt, ami pár percig másra terelte a csónak utasainak figyelmét: jókora lökést éreztek a lélekvesztő alján, s kis híján felborultak.
– Szentséges ég! Mi ez? – kapaszkodott az evezőpadba tíz körömmel Harold.
– Ördög tudja – morogta tanácstalan képpel Grimm, s megpróbált kikukucskálni a ladik külső bordázatára, de egy újabb lökés eltérítette szándékától. Ez még az előbbinél is hajmeresztőbb volt: akkorát taszított rajtuk, hogy a csónak eleje a lagúna tükre alá került. Az egész alkotmány recsegve-ropogva megdőlt, s mikor ismét kiemelkedett a habokból, már több hüvelyknyi víz kotyogott benne.
– Teringettét! – vette ki szájából a pipát Harte. – Ennek fele se tréfa!
Ám aggodalmuk fölöslegesnek bizonyult: a kalamajkát csak egy ormótlan cserepes teknőc okozta, amelyik épp föl akart bukni a lagúna felszínére. A szegény állat – melynek páncélja kétszer is alaposan megdöngette a csónakfeneket – legalább úgy megrémült, mint a fejüket kapkodó emberek. Ijedelme abból is kitűnt, ahogy lapátforma lábaival mulatságosan kalimpálva igyekezett biztonságos messzeségbe távolodni a lélekvesztőtől...
 
 
2
 
A tutaj átalakítása úgy ment, mint a karikacsapás. Az ács keze alá dolgozó matrózok először is kötélvastagságú liánfonatokat sodortak, amelyekkel időállóbban egymáshoz erősíthették a fatörzseket; majd szekercéikkel kidöntöttek néhány pompás, nyílegyenes derekú pálmát. Egykettőre megfosztották őket lombjuktól: így jutottak az oldalpalánk faanyagához. Azokat a pálmatörzseket, melyek túl hosszúak voltak, kettévágták, mi több, akadt olyan rönk is, amelyiket három részre hasítottak. Utána szorosan összekötötték a palánk egy-egy oldalául szolgáló törzseket; minden mellvédféleség hét-nyolc fahengerből állt. E kezdetleges mellvédeket egyenként rögzítették a tutaj peremén, majd keresztül-kasul hurkolták őket, hogy veszedelmesebb hullámok esetén is a helyükön maradjanak.
 

oblocske.jpg

 
Stevens épp odalent tartózkodott a Gyöngy-öböl partján, mikor a kicsinosított alkotmányt ismét vízre bocsátották. A tutaj látnivalóan remekül állta az enyhe hullámverést.
– Szép munkát végeztek, emberek! – mondta a kapitány, azzal sarkon fordult, s nagy léptekkel indult vissza az erődbe.
A tanakodó tengerészek közül először csak néhányan követték, aztán meglódultak a többiek, még az utolsónak maradt keményfejű Bretton is…
Az erődben nemsokára gyűlést tartottak, melyen az egész Darling-kolónia részt vett. Karonfogva Mrs. Hoggartyt is odavezették; ekkorra már mindenki tudomást szerzett róla, hogy az özvegy mire készült a Bazalt-hegyen.
A gyűlésen csakhamar kiválasztották azt a hat rátermett férfit, akiknek a sötétség beálltával el kell majd tutajozniuk a Hoggarty-föld északi partja felé, hogy kifürkésszék a puskaropogtató idegeneket. E különítménybe (ahogy nevezték) Stevens, Kingston és négy matróz került; útra kelésük időpontját este kilenc órára tűzték ki.
Valami azonban fölborította számításukat.
 
*
 
Mikor az egyik strázsa jelentette neki az idegenek közeledtét, Stevens újabb gyűlést hívott össze. Történetesen a kolónia valamennyi embere a közelben tartózkodott, s a tengerészek – nem számítva a helyén maradó őrszemet – hanyatt-homlok engedelmeskedtek a parancsnak. Az özvegyet Miss Evans és Ballantyne támogatta elő kalibájából.
Míg a nők egy-egy fából eszkábált székre telepedtek, a napbarnított, ingujjra vetkőzött férfiak hajadonfőtt ácsorogva várták Stevens szavait, aki nem is vesztegette hiába az időt.
– Emberek – vágott a közepébe –, nem túlzás, ha azt állítom: sorsfordító dologról kell most határoznunk. Az őrök közeledő csónakot fedeztek föl a hegytetőről. Nyolc fegyveres férfi ül benne.
Erre élénk zsivaj támadt; mivel azonban mindenki egyszerre beszélt, alig-alig lehetett kihámozni a szavak értelmét. Végül is Smollett basszusa süvített át a hangzavaron:
– Már megint nyakunkra jönnek a vademberek, kapitány úr?!
– Nos... éppen ez az! – csapott le a kérdésre Stevens, mire a körülállók ismét elcsöndesedtek. – Nem bennszülött kenuról van szó.
A meghökkenés némasága után újra kitört a lárma; noha a szavakat most még kevésbé lehetett érteni, a taglejtések önmagukért beszéltek. Mihelyt sikerült rendet teremtenie, Stevens így folytatta:
– El kell dönteni, mitévők legyünk. Thomson szerint – mutatott a hírt hozó őrszemre[*] – az idegeneknél puskák vannak. Nyilvánvalóan ők lövöldöztek odaát a Hoggarty-földön. Fel kell tehát készülnünk minden eshetőségre.
– És ha nem sántikálnak semmi rosszban? – kérdezte Jackson.
– Tán nem is kalózok – vélekedett Spencer.
A kapitány csak annyit mondott:
– Az óvatosság még nem vált kárára se királynak, se koldusnak.
Ebben azután mindnyájan egyetértettek.
– Azt javaslom – folytatta Stevens –, hogy mielőtt bemutatkoznánk a hívatlan vendégeknek, győződjünk meg a kilétükről.
– No de hogyan? – vakkantotta Cain Bretton. – Senki képére sincs ráírva a bűne.
Stevens mélyen a szemébe nézett, úgy mondta:
– Magam is tudom. Épp ezért nem árt résen lenni, hogy idejekorán elrejtőzhessünk az erdőben... Sőt, legbölcsebb lesz csak akkor mutatkoznunk, ha már tetőtől talpig szemügyre vettük a jövevényeket.
A karót nyelt Brettonnak nem volt több kérdése.
– Elfogadják a javaslatomat? – tekintett körül Stevens.
Néhány pillanatig csönd honolt.
– Kapitány úr – dörmögte végül Smollett –, voltaképpen miből fogjuk megtudni, hogy a fickók hányadán állnak a becsülettel?
– Azt hiszem, nem tehetünk okosabbat, mint hogy a külsejük alapján ítélünk. Jó emberismerőnek az is sokat elárul. És ne feledjék, könnyen lehet, hogy az életünk forog kockán.
– Értem, uram. Majd alaposan kinyitjuk azt a csipás szemünket. Bár humanum est errare, ahogy a régi taljánok mondták...
Stevens végignézett a vigyorgó tengerészeken.
– Nos?
Erre villámsebes suttogás kezdődött, mint amikor a szél belekap a fák lombjába, majd a kétkulacsos Smollett, aki szemlátomást a legénység szószólójává lépett elő, ezt mennydörögte:
– Elfogadjuk a javaslatát, Sir!
All right. Most pedig szedjék össze a puskákat, és mihamarabb jöjjenek vissza ide!
Az emberek szétoszlottak, de alig telt el néhány perc, s újra összegyűltek a kapitányi kaliba előtt. Kezükben ütött-kopott flintájukat szorongatták. Közben Roderick Thomson is megjárta a Bazalt-hegyet, hogy a fejleményeket hírül vigye őrtársának, majd mindketten nyakukba szedték a lábukat, s még időben csatlakoztak a többiekhez. Ezután Stevens parancsot adott az udvar elhagyására, ami kisvártatva meg is történt.
Mikor már utolsó szálig kinn álltak az erőd előtt, Stevens végigjáratta tekintetét a rengetegen, s úgy határozott, nem gázolnak át a patak vizén, hanem az innenső parton veszik be magukat a sűrűbe. Döntését elmondta Kingstonnak, Ballantyne-nak és Smollettnek is, akik szó nélkül rábólintottak.
A Darling-kolónia tagjai megindultak a kőhajításnyira tenyésző vadon felé.
 
 
3
 
A Narvál ladikja elérte a Gyöngy-öböl bejáratát, s nyílegyenesen siklott a pataktorkolat felé. Elsuhant a tutaj mellett is, amely közelebbről szemügyre véve meglehetősen otrombának tűnt.
– Vajon mi lehet a fickók célja ezzel a tákolmánnyal? – töprengett fennhangon Harte.
– Tán kieveznek vele halászni – vélte Grimm. – Miért is ne? Pecázáshoz megjárja.
– Vagy neki akarnak vágni a tengernek – találgatta Harold.
– Azt már kötve hiszem, mein Herr.
– Ugyan miért? Ha én rekedtem volna ezen a nyavalyás szigeten, becsületemre mondom, már rég megtettem volna.
– De egy ekkora tutaj olyan lenne az óceánon, mint tojáshéj az Elbán! És a hajótöröttek nyilván tengerészek. Tudják, milyen átkozottul messze vannak a legközelebbi zátonytól is.
A ladik e pillanatban megfeneklett az öböl fövenyén. Valamennyien kiugrottak belőle, s partra gázoltak a bokáig érő vízben, majd az az öt matróz, aki mindeddig az evezőket forgatta, megragadta az egész alkotmányt, s följebb vonszolta a nedves homokon. A föveny fülsértően csikorgott a ladik hasa alatt, melyet a jövevények csakhamar sorsára hagytak, megindulva a parton fölfelé. Az élen Harold Morgan, Grimm és a pipázó jenki lépkedett. A Sziklás-patak jobb oldalán nyomultak a szigetecske belsejébe.
 

dzsungel2.jpg

 
A karnyújtásnyira zöldellő erdőszélen tompán zúgtak a fák, a lombok függönye, mely eleven zuhatagra emlékeztetett, ide-oda imbolygott a levegőben. Papagájok és más madarak rikoltozása hallatszott mindenfelől. Nagyritkán roppantak egyet a pálmák törzsei is.
Az emberek csak lassan haladtak, karabélyaikat vasmarokkal szorongatva: a puskacsövek sündisznótüskeként meredtek az ismeretlen világ felé. A patak mindeközben enyhe ívet írt le, s a hajlat mögül előbukkant egy jókora, emberkéz alkotta építmény.
A magasba szökő facölöpök láttán még Grimm is elképedve torpant meg.
– Hiszen ez egy valóságos erődítmény – nyögte, s kétes tisztaságú zsebkendőjével letörölte homlokáról a verítéket.
– Ördögöd van – bólintott rá Harte, de nyelvével azért elismerően csettintett.
A vadon kellős közepén magasodó faerőd látványa megigézte valamennyiüket; perceken át szótlanul szemlélték a hosszan elnyúló palánkot. Egyetlen lélek sem mutatkozott a cölöpök árnyékában. Mindenütt csend és nyugalom honolt.
– Kopogtassunk be! – indítványozta végül közömbös képet vágva Harold, noha szíve a torkában dobogott.
– Gyerünk! – intett Grimm is, mire a gyökeret eresztett matrózok mormogva megmozdították lábukat.
Majdhogynem nesztelen léptekkel araszoltak a néma erőd felé, s nyugtalanul tekingettek körbe-körbe. Ujjukat a puskájuk ravaszán tartották, mert a környék képe sehogy sem volt ínyükre. Amikor az erőd bejáratához értek, egy csomóba gyűltek az árkot áthidaló három cölöp előtt, s nyakukat nyújtogatva lestek be a kihalt udvarra.
– Sehol senki – dünnyögte Harte, s rosszkedvűen csóválta a fejét. – Nem tetszik ez nekem.
Harold vállat rántott.
– Ugyan már...
– A pokolba is! – fortyant föl erre Grimm. – Itt valami bűzlik, és amondó vagyok, jól nyissuk ki a szemünket, ha nem akarunk fűbe harapni... Már ne vegye zokon, Herr Morgan!
Bár magában igazat adott a németnek, Harold gúnyosan elhúzta keskeny száját.
– Miért csalná tőrbe egyik fehér úriember a másikat? – kérdezte kötekedve.
– Miért ne...?
– Vagy csak begyulladtak – jegyezte meg váratlanul Harte.
– Mitőlünk?
– Ki mástól?
– Képtelenség – jelentette ki Harold makacsul. – Semmi okuk a félelemre egy ekkora erőd birtokában.
– Mégiscsak állig fölfegyverkezve léptünk partra.
– Ne túlozzon, Mr. Harte! Az pedig magától értetődő, hogy egy ilyen istenverte vidéken fegyveresen mutatkozunk. Hiszen itt nyüzsögnek az emberevő pogányok.
– Talán csak óvatosak – szólt közbe Grimm. – Tetőtől talpig megnézik a vendégeiket, mielőtt a kezüket parolára nyújtanák.
– No de hol a pokolban lehetnek most? – pillantott szét kedvetlenül Harte a minden színe, hangja és illata ellenére baljóslatúvá lett vidéken; tetejébe a pipája is kialudt.
– Ördög tudja, Bob... De tán nem árt meg az egészségünknek, ha körbeszimatolunk a portájukon. Már ha egyáltalán itt laknak.
– Helyes – bólintott a jenki helyett Harold, s elsőnek lépett rá az árok fölötti cölöpökre. A többiek követték példáját, s rövidesen az egész csapat odabent állt a palánk tövében.
– Takarosan berendezkedtek – élcelődött Grimm, de suta szellemeskedésén senki sem nevetett.
A háztetőkre rátűzött a nap: a kalibák közti utcácska fürdött a meredek sugarakban. A falak épek voltak, s az udvar képe szorgos kezek munkájáról árulkodott, néhány jel azonban már a kezdődő romlásra utalt, melyek nem is kerülték el a homlokráncolva körültekintő Harold figyelmét.
– Van itt valaki?! – kiáltotta nagy sokára.
Válasz nem hallatszott.
– Ez a népség vagy kámforrá vált, vagy a bolondját járatja velünk – dörmögte Harte, s kiverte pipájából a hamut.
– Hahó!... Van itt valaki?! – ismételte még öblösebben és harsányabban a fiatal Morgan, s mialatt fülét hegyezte, a várakozás izgalmától kissé meggörnyedt.
Felelet most sem érkezett.
Harold ekkor beóvakodott az utcácskába, jó darabig jobbra-balra járt a szeme, majd odament a legközelebbi kaliba ajtajához, s bekémlelt rajta. A félhomályos helyiségben csak pár kezdetleges bútorféleséget látott: asztalt, széket, ágyat. Az egyik falra polcot erősítettek, melyen néhány durván faragott használati tárgy hevert.
Ember sehol.
Harold Morgan sarkon fordult, s átbaktatott a szemközt gubbasztó házikó ajtajához, de annak belsejében is ugyanaz a látvány fogadta.
Grimm és a többiek éber figyelemmel kísérték minden mozdulatát. Közben nem mulasztottak el hébe-hóba hátrasandítani, nehogy az erőd bejárata felől érje őket meglepetés.
Harold végigrótta az utcácska teljes hosszát, bekukkantott valamennyi ajtón, de lakót sehol sem talált. Világossá vált számára, hogy az erődben rajtuk kívül egy árva lélek sem tartózkodik. Miután ezt elmondta a többieknek is, Harte így szólt:
– Evezzünk vissza a Narválra!
Harold fagyos pillantással mérte végig.
– Erről szó sem lehet! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Rá kell akadnunk a fickókra, ha törik, ha szakad. Még ma fontos beszédem van velük. Életbevágóan fontos, a kirelejzumát! Éspedig nemcsak nekem az, hanem maguknak is.
– Könnyen lehet, hogy az erdőben várakoznak – vélte Grimm, és borzas fejével a fakoronák felé intett, amelyek haragoszölden magasodtak a palánk körül.
– Alighanem... S nekünk nincs más dolgunk, mint megvárni, hogy kiröppenjenek a fészkükből.
– De mit teszünk majd – morfondírozott Harte –, ha ezeknek a madárkáknak eszük ágában sincs lépre menni?
– Akkor a föld alól is előkerítjük őket – sziszegte Harold, mert a jenki akadékoskodása hallatán elfutotta a pulykaméreg. – És meg is találjuk mindnyájukat, erre mérget vehet, Mr. Harte!...
Miután hasztalanul várták az erőd lakóinak fölbukkanását, végül otthagyták az üresen ásító udvart, s meg sem álltak a patakpartig, ahol a víz sisteregve forrta körül a meder alján fehérlő köveket.
– No és most? – kérdezte Grimm.
Harold ingerült kézmozdulattal hárította el az okvetetlenkedést. Válasz helyett a baloldalt burjánzó erdőt kezdte fürkészni; nyugtalansága nőttön-nőtt; végül türelmét vesztve elkurjantotta magát:
– Bújjanak elő a vackukról! Nincsenek rossz szándékaink! – Persze tüstént ráeszmélt, hogy a fölényeskedő hangütéssel ostobaságot követett el, ezért sietve hozzátette: – Segíteni akarunk mindnyájukon!
Idegszálait megfeszítve fülelt, ám felelet sokáig nem érkezett. Már épp letett róla, hogy a különös szigetlakók életjelt adnak magukról, mikor hirtelen kiáltás harsant a fák közül:
– Maradjanak veszteg, ahol vannak! Oda megyünk!
 
 
4
 
Megrezdült pár hibiszkuszbokor, s öt ember bukkant elő a rengetegből, akik rövid tanakodás után nekiindultak, nyílegyenesen a hívatlan látogatók felé tartva. Az élen haladó magas, vörös hajú férfi fesletté nyűtt hajóskapitányi uniformist viselt, mellette lépkedő társán is szedett-vedett tiszti ruha röpködött a szélben. Sereghajtóként három matrózforma, de jócskán elvadult ábrázatú alak szaporázta lépteit. Kezükben egy-egy puska szikrázott.
Harold odahúzódott Grimmhez, s leírhatatlan kiábrándulással meredt rá.
– Ilyen kevesen lennének?
– Kötve hiszem, Herr Morgan.
– Amikor a hajónak integettek, többen voltak, annyi szent – jegyezte meg Harte is, le nem véve szemét a közeledők flintáiról.
– A társaikat hátrahagyhatták a bokrok mögött – tette hozzá Grimm. – Fenemód óvatos fickók, a rézangyalát!
– És fenemód toprongyosak is – fintorgott Harold, mindazonáltal nagy kő esett le a szívéről; neki most csak az volt húsbavágó, hogy a szigetlakók előkerüljenek.
Az öt ember ezalatt a közelbe ért, s néhány yardnyira tőlük megtorpant. Pár pillanatig mindkét oldal néma maradt, mígnem végül a vörös hajú kapitány törte meg a csöndet:
– Robert Louis Stevens vagyok, a szerencsétlenül járt Darling klipper parancsnoka. Az úr Michael Kingston másodtiszt – mutatott a társára. Ezután sorra megnevezte a háta mögött toporgó tengerészeket is, és várakozóan nézett Haroldra, aki kifogástalan öltözékével messze a legtekintélyesebbnek tűnt valamennyiük közt.
Harold elértette pillantását, s miután méltóságteljes lassúsággal megmondta a nevét, kényszeredetten eldarálta társaiét is.
Túlesve a kölcsönös bemutatkozáson, kis ideig újra csönd honolt. Ezalatt tetőtől talpig szemügyre vették egymást, s csakhamar lerítt róluk, hogy egyik társaság sincs elragadtatva a másiktól. A Morgan-féle kompánia gyanús benyomást keltett Stevensben és Kingstonban, míg a Narvál hajósai kényelmetlenül törvénytisztelő úriembereket véltek fölismerni a szigetlakók vezetőiben – hiába kopott meg rajtuk a ruha.
„Ezekkel ugyan kutya nehezen fogunk szót érteni” – futott át Grimm fején, s mikor összetalálkozott a tekintete Harte-éval, látta, hogy a jenkinek is hasonló gondolata támadt.
„Kalandor népség” – vélte rátartin Stevens is, s tudta, résen kell lennie, ha jót akar.
– Önök nyilván hajótörést szenvedtek – mondta ekkor a fiatal Morgan.
– Csak félig-meddig – jött a hűvös válasz. – Igaz ugyan, hogy átestünk egy szörnyű viharon, de azt még kihevertük. Harmadnapra rá fedeztük fel ezt a földet. Mivel a térképünk nem jelölte, kötelességünk volt horgonyt vetni.
– Természetesen – alakoskodott Harold. – A Birodalom érdeke mindennél előbbre való.
– Ahogy mondja, uram – felelte enyhe éllel Stevens, majd így puhatolódzott: – Ön kalmár?
– Többé-kevésbé... De mi történt azután, hogy kikötöttek?
Stevens erre néhány keresetlen szóval elmondta, hogyan süllyedt hullámsírba a Darling.
– A vadak tették? – kotnyeleskedett közbe Grimm.
– Igen. Ki más?
– Sejthettem volna, mein Herr. Nekünk is meggyűlt velük a bajunk, mióta kihajítottuk itt a vasmacskát.
– Az elmúlt napi lövöldözés tehát... – kezdte feszegetni Stevens.
De Harold rögtön visszavette a szót:
– Nos... volt velük egy kis csetepaténk. – Állával bepólyált válla felé intett. – Ezt akkor szereztem. Az életem csak hajszálon múlt, elhiheti. És a tetejébe három derék emberünk is odaveszett.
– Sajnálatos... Ami azt illeti, a bennszülöttek mivelünk sem bántak kesztyűs kézzel. Magukkal hurcolták a hajón hátrahagyott tengerészeket... és két hölgyet is.
– A nyomorultak! – színészkedett ügyefogyottan Harold.
– Istennek hála, a foglyokat még aznap éjszaka kiszabadítottuk. Órák hosszat meneteltünk a dzsungelban, de megérte. Mi tagadás, viszontagságos vállalkozás volt... Még nem pirkadt, amikor erre a szigetre áteveztünk.
 

kovespart.jpeg

 
– És itt ütötték föl a sátorfájukat, ahogy mondani szokás.
– Igen.
– Mennyi ideje is ennek?
Stevens homlokráncolva gondolkodott egy darabig.
– Idestova száz napja.
– Ezen a kis szigeten... a lagúnától körülvéve... nyilván nagyobb biztonságban vannak.
– Eltalálta, uram. És ne feledkezzék meg az erődről sem!
– Hát persze... Szavamra, pompás építmény. Ez is mutatja, hogy mi, angolok a jég hátán is megélünk – jelentette ki Harold gőgösen, Grimm gúnyos pillantásától kísérve.
– Némi túlzással... Mellesleg mi nem vagyunk anyaországiak.
– Talán kanadaiak?
– Ausztrálok – mondta Stevens, elejét véve a további találgatásnak. – No és ön melyik grófságnak mondott búcsút?
– Egyiknek sem. Szó, ami szó, magam is távol élek Londontól. – Harold sután elvigyorodott, s érezte, hogy egy verítékcsepp végigfolyik a gerincén. – Cape Townban bontottunk vitorlát.
– Vagyis fokföldiek – állapította meg Stevens, s magában azt gondolta: „Rosszabb, mintha amerikaiak lennének.” De fennhangon csak annyit kérdezett, szinte szenvtelenül: – És mi a hajójuk neve?
Újabb csönd állt be; Harold néhány pillanatra le is sütötte a szemét, elárulva, hogy ez a magabiztos föllépésű kapitány némiképp megingatta önhittségében.
Narvál – bökte ki végül.
Stevens vonásai látnivalóan megkeményedtek.
– Volt már szerencsénk a hajójukhoz.
– Értem, mire céloz, parancsnok úr – hadarta a fiatal Morgan. – Rögtön megmagyarázok mindent. Hm. Hát igen... Legjobb, ha az elején kezdem...
Azzal Harold kissé kertelve és körülményesen belefogott történetük elbeszélésébe. Szólt a dédnagybátyja testamentumáról, a Narvál megvásárlásáról és útjáról a két óceánon át, valamint a szigetre való megérkezésükről. Beszélt arról is, hogy látták Stevenséket integetni a Gyöngy-öböl partjának déli kiszögellésén, s hogy szándékukban állt később a fedélzetre venni őket. Elmondta továbbá, miként keveredtek összetűzésbe a bennszülöttekkel, és azt is, miként jutott tudomásukra, hogy Allan bácsi kincse a vademberek kezébe került.
Elbeszélésének befejezése után visszanyerte lélekjelenlétét – elbizakodottságát nemkülönben –, s várakozva tekintett az erőd uraira. Stevens figyelmesen hallgatta végig, s nem tudta, higgyen-e neki vagy sem. Mivel Kingston is az ajkába harapott, a csönd lassan megnőtt körülöttük.
– Most már a világon semmi akadálya, hogy öreg szkúnerünkre vegyük önöket – kedélyeskedett végül Harold. – Akár ma is sort keríthetünk rá. – Majd váratlanul elhallgatott, mint aki beszélni akar még, de nincs bátorsága belefogni.
Színlelt zavarából Stevens gunyoros szavai segítették ki:
– Ha jól sejtem, mondani kíván még valamit... Talán ellenszolgáltatást vár a nagylelkűségéért?
– Igen – vágta rá Harold megkönnyebbülten.
– Ki vele, miről van szó! – Stevensről lefoszlott minden udvariaskodás; most már tudta jól, a hazakerülésüknek ára van, s gyanította, hogy valami méltatlan dologban kellene részt venniük.
Harold Morgan ezután elmondta, hogy a bennszülöttek megtámadását tervezi, s ehhez kéri a Darling kárvallottjainak segítségét.
– Amint látom, vannak flintáik – jegyezte meg. – Nekünk is karabélyaink. Ha közös erővel ütünk rajtuk, a vadaknak esélyük sem lehet a győzelemre... Hányan is maradtak önök?
– A hölgyutasokkal együtt harminchárman – felelte szárazon Stevens.
– Remek!... Eszerint legkevesebb két és fél tucat fegyveres férfit tudnának kiállítani, nemde?
Bólintás.
– Hisz ez nagyszerű! – ujjongott tovább Harold; rókaszeme csillogott az izgalomtól, tenyerével pedig belemarkolt a levegőbe. – Most aztán kezünkben vannak a nyavalyások!
– Ezt értsem úgy – szólt Stevens –, hogy mindenáron ott kell lennünk dicső haditettük alatt? Máskülönben a sorsunkra hagynak bennünket?
Harold összecsípte a szemöldökét.
– Én ilyesmit nem mondtam.
– Következésképp akkor is magukkal visznek a Narválon – makacskodott a kapitány –, ha nem segítünk ebben a gyalázatos mészárlásban?
Ki tudja, hányadik kínos csönd szakadt már rájuk. Harold az állát kezdte dörzsölgetni, s még Grimm és Harte is hol egymást bámulta, hol a fejük fölött cikázó kolibrikat.
 

kolibri2.jpg

 
– Nos?
– Kereskedő vagyok – mondta nagy sokára az ifjú Morgan, mintha harapófogóval húznák ki belőle a szavakat. – Kalmár, ha úgy tetszik... Elvárom, hogy a kezemre játszanak.
– Megértettük – hangzott a keserű felelet.
– Valamit valamiért, uraim.
– Kufárerkölcs – morogta Kingston.
– Biztosíthatom önöket, hogy nem fogják megbánni, ha a segítségünkre lesznek. Szavamat adom...
Stevens már oda sem hederített; fáradt mozdulattal fölemelte leszegett fejét, és azt mondta:
– Nyilván megérti, hogy erről a társaimmal is beszélnem kell. Nélkülük nincs jogom dönteni.
– Ahogy tetszik, kapitány úr. Tanácskozzák meg kedvük szerint... Mi majd holnap visszajövünk a válaszért.
Azzal Harold intett Grimmnek, s csapata élén megindult a Sziklás-patak mentén lefelé; mindeközben egyszer sem pillantott hátra.
A nyolc ember hamarosan el is tűnt Stevens és társai szeme elől, akik fölöttébb vegyes érzelmekkel néztek utánuk.


 


[*] Különös véletlen folytán ő volt az is, aki annak idején a szigetet megpillantotta a Darling árbockosarából. (A szerző jegyzete.)