Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 3. rész / VI. Békétlen osztozkodás

 

 

VI. fejezet 
 

Békétlen osztozkodás

 

 
1
 
Az őserdő nyirkos volt és homályos. Különös világ szorult a fák pajzsszerű lombja alá; a dzsungel vándorának akaratlanul is az az érzése támadhatott, hogy e méregzöld útvesztőben kegyetlenebb törvények uralkodnak, mint másutt.
Azok a bennszülöttek ellenben, akik most az egyik szűk ösvényen vánszorogtak, ügyet sem vetettek az erdőre. Java részük sebesült volt, s csak nehezen vonszolta magát. Akadtak olyanok, akiknek jártányi erejük sem maradt, s a többi harcos cipelte őket a hátán.
Szó nem esett közöttük, összeharapott ajakkal, megfeszülő izmokkal és villogó tekintettel rótták útjukat a fák lombja alatt. Keserűség, dac és féktelen bosszúvágy kavargott bennük; kezük szünös-szüntelen ökölbe szorult, mintha máris az ellenség nyakát szorongatnák.
Bármilyen üggyel-bajjal haladtak is, lassan elérték a folyót, melynek alsó szakasza mentén guggoltak a falu kunyhói.
Nem sokkal később már minden törzsbeli tudta, mi történt a tóparton, s a vahinék között éktelen jajveszékelés támadt. Ilyen szörnyűség nem esett meg velük a „nagy vérfürdő” óta!
A gyékényszőnyegekre fektetett sebesültek körül csakhamar féltucatnyi, ráolvasásokat ismétlő pap kezdett sürgölődni.
Tupia menten a gyűlésházba hívatta a véneket, hogy együtt hallgassák végig dühtől sápadt fia beszámolóját. Ezután az ariki villámló szemmel állt föl helyéről, s keserűségében átkot mondott Henua Nuira, a földre, ahol született, s amelynek rögei közt az ősök csontja porladt el.
– Hitvány ország – mennydörögte –, légy jó apály idején, de a dagály öljön meg!
Szavai nyomán nagy csönd támadt. Keave Iti és a vének lehajtották fejüket, s magukban engesztelő imádságot mormoltak Ta Aroához, aki hajdan a tenger habjaiból emelte ki a szigetet.
Végezetül a gyűlés döntött arról, hogy a sértetlenül maradt harcosok térjenek vissza a tóhoz kémkedni. Az ellenség eltakarodását hírvivő adja majd tudtul a falubelieknek; erre azért volt szükség, hogy a halottvivők és siratóasszonyok is mihamarabb nekieredhessenek. A porig sújtott vének tudniillik úgy döntöttek, hogy a törzsi gyászszertartásokra a tóparton kerüljön sor, s ott építsék föl a halottas kunyhókat is, hogy idővel a legközelebb emelkedő ahu[1] tövében hantolhassák el a csontokat.[2]
 

harcos2.jpg

 
A kiszemelt harcosok, miután összeszedték a még föllelhető bárdokat-dárdákat, rövidesen útnak indultak a vérontás színhelye felé.
 
*
 
Régi kezek karcolták a sziklákra az istenek, hősök és tengeri szörnyek rajzait, míg körös-körül a szobrok kerek szemű, széles szájú és kurta derekú démonokat formáltak. Faragott kőtábla hirdette, hogy itt emberi koponyákkal teli, tabunak[3] nyilvánított temető található. A kőtáblába vésett kuporgó alakok karjukat a magasba emelték, olyasformán, mintha nemkívánatos betolakodókat (rossz szellemeket, hazajáró lelkeket) akartak volna elűzni.
…Tupia ariki és Keave Iti még az éjszaka kijelölte azokat a sírhelyeket – papjaik varázserejű szertartásaitól kísérve –, melyek majd hónapokig a tóparti csatában meghaltak csontjait várják.
 
 
2
 
Másnap Harold Morgan némán pillantott végig a körülötte csillogó ábrázatokon, s igyekezett kitalálni, mi járhat a többiek fejében. „Rémes – nyilallt belé váratlanul. – Micsoda pokoli kutyaszorító!”
Egyébként mind az öten a navigációs kajütben ültek, mely a Narvál méreteihez képest aránylag tágas volt; ennek ellenére csak a térképasztal, a műszeres ládikó és egypár szék alkotta a berendezést. A helyiséget most furcsa, tompa fény töltötte be: odakinn épp alkonyodott.
Marryat, aki a szögletben üldögélt, fagyosan nézett maga elé, mialatt kerülni próbálta Harold pillantását – legalábbis egyelőre. Föl-fölemelte nagy kezét, s megtörölte a homlokát, máskülönben nem mozdult. Mindent tudott már ifjú munkaadója viselt dolgairól, s azon törte a fejét, mennyiben segítheti ez őt sóvárgott farmja megszerzésében. Hiszen ha most nem hagyja magát félreállítani – és eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja –, úgy a markát ütő summán háromszor akkora birtokot vehet majd, mint vitorlabontáskor tervezte.
Grimm is a kezét bámulta, s töredezett, gyászkeretes körmeivel piszkálgatta szétnyitott tenyerét. Neki is gyöngyözött a homloka, de nem törölte le az izzadságot; láthatólag teljesen elmerült girbegurba életvonalának tanulmányozásában.
Harte arca kifürkészhetetlennek tűnt (róla máskor sem igen rítt le, mi nyugtalanította). Nagyritkán megnyalta cserepes ajkát vagy végigsimította borostás állát, ám utána jó darabig nem moccant: még hosszú lábait se húzta maga alá.
Salgari volt a maroknyi társaság egyetlen tagja, aki igyekezett megőrizni kedélyességét, amíg csak lehetett. Az első percek alatt tekintete ide-oda járt az unalomig ismert kabin belsejében; később abbahagyta a gondtalan nézelődést, s Harold rókaképére pillantott, melyről többé le sem tudta venni a szemét.
Amaz feszengve ült imbolygó székén. Mivel sokáig rejtegetett titkát már az egész hajószemélyzet ismerte, szerfölött kényelmetlenül érezte magát. Végül persze erőt gyűjtött, s eltökélte, hogy beszélni fog, ha egyszer ide hívatta a kapitányt és a széllelbélelt tiszteket.
– Uraim – kezdte nyájas, szinte behízelgő hangon. – Önök mindnyájan tisztában vannak már a helyzettel, és hírül vették, hogy ennek az utazásnak a tudomány szolgálatán kívül más célja is volt. Restellem, hogy ezt csak most kellett megtudniuk, de kérem, értsék meg az én álláspontomat is.
Szavaira feszélyezett csönd támadt, mely olyan mély volt, hogy a hajó eresztékeinek recsegésén túl a kajütbe tévedt bogarak neszezését is hallani lehetett.
Grimm minden idegszálával figyelt; ő, amikor Harold a partraszállás előtt tudtára adta útjuk igazi célját, sokáig fontolgatta, mitévő legyen. Átcikázott rajta, hogy szól Harte-nak és Salgarinak, s majd hárman kieszelnek valamit – de egyelőre letett a dologról. Úgy vélte, elegendő, ha a cimboráival a Narválra való visszatérése után dugják össze a fejüket. Ennek azonban már semmi értelme, hisz a legénység is megneszelte a titkot, és persze ők is részesedni akarnak a zsákmányból. Rőt Joe tudniillik – még a tó fövenyén – egy színarany karperecet feszegetett le az egyik halott vadember csuklójáról. Mikor megmutatta a fiatal Morgannak, az olyan eszeveszett ujjongást csapott, hogy a matrózok nyomban megsejtették, merről fúj a szél; tetejébe a többi holttesten is hasonló (bár itt-ott vérfoltos) ékszerek csillogtak…
Harold ezalatt így szavalt:
– A becsület azt diktálja, hogy mindenkit beavassak a terveimbe, hiszen önök a legénységgel együtt ugyanúgy vásárra viszik a bőrüket, mint jómagam. Ezért az a javaslatom, hogy közös erővel szerezzük meg a dédnagybátyám kincsét, amit a vadak kaparintottak meg. És ha már a kezünkben van, igazságosan osszuk el az egészet.
– Igazságosan? – szajkózta gyanakodva Grimm.
– Az arany fele az enyém – jelentette ki magától értetődően Harold, mintha nem is hallotta volna a német okvetetlenkedését. – Önök negyedrészt zsebelnek be. A fönnmaradó másik negyed pedig a legénységnek jut.
– És ez igazságos? – szúrta közbe Harte szárazon.
Erre a Narvál zöldfülű tulajdonosa idegesen fölnevetett. Mélyről jövő nevetés volt, melyet aztán összeharapott fogaival metszett ketté a szájában; majd nagy önfegyelemmel ráncba szedte lüktető arcizmait is.
– Ne feledjék – szólt halkan –, hogy az expedíciót én szerveztem, vagyis nélkülem egyikőjük sem pipázhatna itt… Úgy vélem, komoly áldozatot hozok azzal is, ha lemondok az örökségem feléről. Már zokon ne vegyék, uraim.
A többiek dühös fintorokat vágtak; jóllehet egyikük se tiltakozott, a levegő tele volt ki nem mondott tengerészszitkokkal.
Odakinn ezalatt fölerősödött a Bástya-fok tetején fészkelő ezüstsirályok rikoltozása. (A sziget északi oldalán egyedül a madarak óriási tömege jelentette az életet, aminek folytán a lapos köveken – sok helyütt a sziklák tetején is – két láb vastagon halmozódott föl a guanó.)
 

siralyok.jpg

 
– Még valamit – tette hozzá gyorsan Harold, hogy elterelje a figyelmet az osztozkodás körüli perpatvarról. – A fegyverfogható vadak háromtucatnyival is többen lehetnek nálunk. Ha meg akarjuk szerezni tőlük a kincset, mindent el kell követnünk a siker érdekében. – Szünetet tartott, de mert senki sem szólt közbe, önelégülten folytatta: – Legokosabb volna, ha segítőtársakra tennénk szert.
Marryat kapitány megmozgatta elmacskásodott lábát a szék alatt, majd Harold sápadt arcára nézett.
– Kikre gondol, Mr. Morgan?
A kérdés néhány pillanatig megválaszolatlanul lógott a levegőben.
A Narvál ide-oda hányódott. A keresztrudak recsegtek, a kormánylapát jobbra-balra fordult, s az erőre kapó szél meglengette a kötélfonatokat is. Ezer szerencse, hogy valamennyi vitorlát bevonták, gondolta Marryat. Az öreg hajótest amúgy is nyögött, csikorgott, dülöngélt, dobálta magát, pedig csak kisebb légáramlat játszott vele.
– Nos, Mr. Morgan?
A mennybolton épp egy ismeretlen fajtájú, fekete madár lebegett át.
Harold, miután jó darabig a kajütablakon bámult kifelé, gúnyosan így válaszolt:
Well...[4] azokra a fehér felebarátainkra gondolok, akik odaát tanyáznak a lagúna közepén. Kötve hiszem, hogy a vadakkal cimborálnának… Uraim! Eljött az ideje, hogy gentleman[5] módra kezet szorítsunk velük.


 


[1] Szent kőemelvény. (polinéz)
[2] Ha egy polinéz meghal (legalábbis Henua Nuin), hajlékát megtöltik a jajveszékelő rokonok, majd a háncsba tekert holttestet a lagúna vagy a tó partjára viszik. Egy pap kíséri a menetet, aki imádkozik az elhunyt fölött, végül tenyerével vizet merít, s a tetemre hinti. Ezt egyenlő távolságokra többször is megismétlik. Közben mások kunyhót építenek, ahová hónapokra elhelyezik a holtat… (A szerző jegyzete.)
[3] Tiltott dolognak. (polinéz)
[4] Nos. (angol)
[5] Úriember. (angol)