Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 3. rész / V. A lázadás küszöbén

 

 
 
V. fejezet 
 

A lázadás küszöbén

 

 
 
Stevens a Pagonyban szemlélődött, egy pálmafa törzsének dőlve.
Amikor egymaga volt, nagyobbára a múlton rágódott, s Emily utolsó óráit élte újra... Most azonban valami más járt a fejében. Mióta a Narvál elvitorlázott, az emberek csak tessék-lássék engedelmeskedtek a parancsoknak. Azon tűnődött, hogy a küszöbön álló zendülésnek miként lehetne elejét venni. Ebben csupán Kingstonra és Ballantyne-ra támaszkodhatott, ám ha végül kenyértörésre kerül a sor, hárman is édeskeveset számítanak majd a legénységgel szemben.
Alig gondolta végig mindezt, máris távoli beszédfoszlányokat sodort feléje a szél. Sikerült kihámoznia, hogy két matróz nyelvel egymással, miközben ráérősen lépkednek a Pagony fái alatt. A hangok a háta mögül közeledtek.
– Elvégre mi is érünk annyit, mint ők, vagy tán nem?! – csattant fel váratlanul Bretton. – Csak azért, mert kijárták azt az istenverte hajósiskolát, már azt hiszik, hogy haláluk napjáig a nyakunkon ülhetnek? Még mit nem! Azt kérdem, pajtás, meddig tűrjük el a parancsolgatásukat?
Stevens lélegzet-visszafojtva lapult meg a pálma mögött.
– Azért akadnak náluk rosszabbak is – felelte kisvártatva Jeremiah Smith.
– Én se azt mondom, hogy ők a legrosszabbak – vágta rá Bretton. – Hiszed vagy nem, örömest szolgáltam alattuk a Darlingon. A fedélzeten a tisztek az urak, nem vitás! De most itt élünk ezen a szigeten, és nem látom be, miért kellene továbbra is hajbókolnunk nekik.
– Hm... – tétovázott Smith. – Igazad van, szó se róla, igazad bizony. Csakhogy abból még bajunk is lehet ám, ha megtagadjuk az engedelmességet.
– Ugyan miféle bajunk? Összetartásra van szükségünk, pajtás, semmi másra. Mert az az igazság, hogy ezen a nyavalyás szigeten egyenlők vagyunk. Ha pedig így van, akkor ne szájaljon egyik hajótörött a másiknak! Márpedig így van, ehhez vitorlát igazíthatsz, olyan biztos.
– De...
– Hát ide figyelj, cimbora! – vágott közbe Bretton türelmetlenül. – Keményen a sarkunkra kell állnunk, amondó vagyok. Tudod jól, én nem tűröm sokáig, hogy packázzanak velem. A hájas Snowe megtette, de pórul is járt. – Lélegzetnyi szünetet tartott. – És most sem fogom tűrni, hogy úgy bánjanak velem a tiszt urak, mintha a kutyájuk lennék.
– Hisz Snowe a tengerbe veszett – mondta Smith. – Lesodorta egy hullám.
– Ki látta ezt, mi?
– Nem tudom.
– Hát persze, hogy nem tudod, te ostoba. Mert csak én voltam a közelében, egyedül én, Cain Bretton.
Csönd támadt.
– No és? – bökte ki nagy sokára Smith.
– Snowe a tengerbe veszett, ahogy mondod... De a késemmel a hátában...
A beszélgetés itt elhalkult, alighanem meg is szakadt egy időre. A két matróz kiballagott a Pagonyból, s a Sziklás-patak fövenyén folytatta útját.
Stevens sajgó koponyával bámult maga elé; mindezek után még sötétebb színben látta a jövőt. Végül gondolataiba merülve lassan megindult az erőd felé.
A kék égbolt felhőtlenül ragyogott a magasban. A nap szikrázott, a szél pedig rózsaszín virágokat sodort a Sziklás-patak vizébe, amelyek megperdültek a kisebb-nagyobb sellőkön, a simára koptatott és tükörfényesre csiszolt kövek közt.
 

patak.jpg

 
A dzsungel ugyanolyan ápolt és szemrevaló volt, mint egy gyönyörű nő. A szépség végeérhetetlen alakzatokban kandikált elő innen is, onnan is. Mangófák recsegtek a szélben. Elegáns orchideák csüggtek alá a moha borította ágakról, s karcsú hibiszkuszok fürdették kék és vörös szirmaikat a patak fölötti párában. Kétoldalt a banánfák, melyeken egész levélkötegek zöldelltek, napraforgók módjára nyújtózkodtak az ég felé. Dús koronájukat éppúgy kedvelték a madarak, akár a pálmák tollbokrétáját, vagy a kenyérfák sűrű lombját. Sok szárnyast vonzott az erőd körüli tisztás is, ahol a szemfülesebbje a puszta földről kapkodhatta föl a rovarokat és férgeket.
Ám Stevens vak és süket volt a természet szépsége iránt, mikor belépett a palánk mögé. Bár végigsétálva a kalibák között nem tapasztalt semmi rendkívülit: az udvaron szellőzködő matrózok békésen tettek-vettek a cölöpfal árnyékában. Ellenben az utcácska sarkán kis híján összeütközött Ballantyne-nal, aki leszegett fővel iramlott előre.
– Hová ilyen lóhalálában, Jim?
A harmadtiszt nyelt egyet.
– Mrs. Hoggartyhoz megyek. Miss Evans megkért, hogy kísérjem fel őket a hegyre.
Stevens homlokára még több ráncot rajzolt az aggodalom. Eszébe jutott, hogy az özvegy állapota mit sem javult, s ez ugyanúgy árnyékot vet a Darling-kolóniára, akár Bretton és a hasonszőrűek pusmogása…
 
*
 
Ballantyne bekandikált a női lak ajtaján.
– Mehetünk! – jelentette ki, s szerelmes pillantást vetett Miss Evansre.
A lány megérintette Mrs. Hoggartyt, aki mereven gubbaszkodott az ágyán, s a semmibe bámult.
– Jöjjön, asszonyom!
Az özvegy azonban nem mozdult. Miss Evans erre megfogta a könyökét, majd szelíd erőszakkal talpra állította.
Mikor már mindhárman a palánkon kívül jártak, lépteiket nyílegyenesen a Bazalt-hegy felé irányították.
– Történt javulás? – faggatózott útközben a harmadtiszt, holott éppoly jól tudta a választ, akárcsak Stevens kapitány.
– Semmi – felelte szomorúan Miss Evans. – Az égvilágon semmi. Naphosszat magába roskadva ül szegény. Alig mond valamit, és akkor is többnyire Mr. Hoggartyt szólongatja.
– Magát megismeri, Charlotte?
– Igen. De csak nagyritkán szól hozzám.
– Vajon most érti, miről beszélünk?
– Aligha.
Ezalatt lassan haladtak fölfelé a Bazalt-hegy lejtőjén, s bár a világ fokozatosan kitárult, Ballantyne csak a társalkodónő arcát látta belőle.
Miss Evans – noha a megpróbáltatások fölötte sem múltak el nyomtalanul – elragadó jelenség maradt. Tisztaság és kellem sugárzott róla a vadonban is. Nem csoda, hogy Ballantyne egészen belehabarodott, s a lány nélkülözésekben megfogyott alakját (a fülig szerelmesek túlzásával) a legvonzóbb termetnek, derekát darázsderéknak, nyakát hattyúnyaknak vélte.
Mikor felértek a hegytetőre, az óceán hullámai különös érzéseket keltettek bennük. Szemlátomást Mrs. Hoggarty is élénkebb lett.
A fennsíkon – melynek közepén olyasféle krátertó csillogott, mint a Piramis-hegyen – háttal nekik Kingston állt, s furcsa, merev tartásban délnyugat felé bámult. Mihelyt közelebb merészkedtek hozzá, észrevették, hogy a másodtiszt egy messzelátót szorít a szeméhez.
Lépteik neszére Kingston sarkon fordult. Mrs. Hoggarty láttán zavarba jött ugyan, de ezt a következő pillanatban sikerült leküzdenie.
– Észveszejtő! – tört ki belőle az elfojtott keserűség. – Egy ócska teknő se vetődik erre, holott őfelsége hány és hány hajója járja a tengert! Átkozott balszerencse!
– Hát... nem kedvez nekünk a sors... annyi szent – hebegte Ballantyne, aki tiszttársát még soha nem látta ennyire feldúltnak.
– És mi magunk is úgy teszünk – füstölgött tovább Kingston –, mintha a sátán bújt volna belénk. Talán bizony egymás vesztét akarjuk? Pedig az első hetekben milyen remekül megszerveztünk mindent! Gondoskodtunk fedélről és élelemről, visszavertük a vadembereket. Úgy látszott, tisztességes módon is át tudjuk vészelni azt az időt, amit Isten rendeléséből itt kell töltenünk... És most? Teljes a zűrzavar. Belőlünk is vadember lett.
– Nem túlzás ez, uram? – kérdezte Miss Evans. – Én nem vettem észre semmi aggasztót.
– Márpedig higgye el, kedves kisasszony, hogy igazat beszélek – jelentette ki mély meggyőződéssel Kingston, de tüstént rájött, hogy kifakadásával csak a fejetlenséget növeli. Gyorsan így folytatta: – No persze, komoly aggodalomra nincs okunk. Én csupán azt akartam mondani, hogy... Uramisten!
A készülő szónoklat félbeszakítása Mrs. Hoggarty miatt történt. Az özvegy ugyanis (mialatt a másodtiszt fortyogott) lassan, araszoló léptekkel eltávolodott a többiektől, majd váratlanul futásnak eredt a fennsík északi pereme felé.
– Álljon meg, asszonyom! – kiáltott rá Kingston, földbe gyökerezett lábbal.
Ballantyne és a társalkodónő nyomban megpördült.
– Jóságos ég! – sikoltotta Miss Evans. – Le akar ugrani!
Leghamarabb Ballantyne kapott észbe, s inaszakadtából rohanni kezdett az özvegy után. Ám kettejük közt már olyan nagy volt a távolság, hogy a fiatalember szándéka alighanem meghiúsul, ha a véletlen közbe nem avatkozik.
Tudnivaló, hogy Mrs. Hoggarty a kor divatja szerinti hosszú, bokán is túl érő, tweedből[1] varrt szoknyát viselt, mely akadályozta őt futás közben. Ha azonban nem történik semmi, így is ő ér hamarabb a hegytető északi széléhez, ahol egy mély szakadék tátongott. Ez egy óriás szájához volt hasonló; tűhegyes fogak voltak benne a sziklák. Csakhogy (hozzávetőleg öt-hat yarddal a nyaktörő meredély előtt) Mrs. Hoggarty lábai összeakadtak, mire egyensúlyát veszítve a földre zuhant. Még talpra állt ugyan, de arra már nem maradt ideje, hogy újra nekilóduljon, mert hátulról Ballantyne kétségbeesett mozdulattal megragadta a karját. Egy darabig szótlanul dulakodtak, ám végül Kingston és Miss Evans is odaért, s lefogták az özvegyet, aki egész testében reszketett, mintha hideglelés rázná.
– Az isten szerelmére – kiáltott föl elképedve a másodtiszt –, mit akart tenni, asszonyom?!
Bár alaposan megviselték az elmúlt hetek szenvedései, Mrs. Hoggartyról még mindig sugárzott valami légies szépség, ami hatással volt a férfiakra. Kingston is elnémulva fürkészte az özvegy arcát, aki szaggatottan ezt suttogta:
– William hívott magához, monsieur... Kért, hogy siessek hozzá…
Amióta az eszét tudta, Mrs. Hoggartyt öröknek tűnő tartózkodás falazta el embertársaitól, s e fal elméjének elborulása óta még vastagabbá, magasabbá és áthatolhatatlanabbá vált.
Zavart csönd támadt. A többiek csak most értettek meg, hogy újabb szörnyűséget sikerült elhárítaniuk.
Az özvegy látnivalóan megnyugodott, reszketése elmúlt, s mikor eleresztették, tehetetlenül álldogált, meg sem kísérelt futásnak eredni. Alattuk (a szakadék többé-kevésbé félkörívben elszórt sziklái közt) szulák és sirályok lármáztak.
 

madarak2.jpg

 
Ekkor hangzottak fel az első lövések.
A puskadörrenésekre – mert kétségkívül azok voltak – valamennyien fölkapták a fejüket, a fülüket pedig hegyezni kezdték. A lövések a Hoggarty-föld felől jöttek, és sűrűn ismétlődtek, amiből kitűnt, hogy gyors egymásutánban több fegyvert sütöttek el.
A madarak zsivaja rögtön abbamaradt.
– Mi folyik odaát? – dünnyögte homlokráncolva Kingston.
Senki se válaszolt; Ballantyne két válla közé húzta a nyakát; a nők meg sem moccantak, csak hajuk lobogott a szélben.
E pillanatban a puskák (talán egy perc telhetett el az első dörrenések óta) hirtelen elnémultak, s félelmetes, fülzúgásszerű csönd borult a világra.
– Kik lövöldöztek? – kérdezte leesett állal Ballantyne. – Netán a mieink?
– Őszintén meglepne, ha közülünk bárki is olyan bolond lett volna, hogy átruccanjon vendégeskedni a vademberekhez – morogta Kingston. – Legokosabb lesz, ha utánajárunk a dolognak… Menjünk vissza!
A kis csapat rövidesen betoppant az erődbe, ahol már nagy volt a felfordulás. Mindenki a lövésekről hordott össze hetet-havat; a nyugtalanság tetőfokára hágott, s a matrózok egymás szavába vágva tárgyalták az eseményt.
Stevens, miután észrevette Kingstont, elébe sietett.
– Látott valamit a hegyről? – faggatta fojtott hangon; arca sápadt volt a felindultságtól, de uralkodott magán.
Kingston a fejét rázta.
– Az égvilágon semmit.
– Közülünk művelte valaki? – tapogatózott Ballantyne.
– Először is nem egy fegyveres lövöldözött – szögezte le a kapitány megfontoltan. – Legalább tíz puska szólt, de inkább tucatnyi. Az embereink közül pedig egy lélek sem hagyta el a szigetet.
– Most mindenki az erődben van, uram?
– Az utolsó szálig, Mr. Kingston.
– És a lövések alatt hányan voltak távol?
– Önöket nem számítva öten. Hárman halásztak, ketten madártojások után jártak az erdőben. Legalábbis váltig ezt állítják.
– A lövések után mennyi idővel tértek vissza?
– Egykettőre itt voltak. Szedték a lábukat, hogy megtudják, mi történhetett.
A másodtiszt megnyomkodta lüktető halántékát.
– Eszerint nem miközülünk rendezték ezt a tűzijátékot.
Néhány pillanatra csönd támadt: az iménti megállapítás olyan rendkívüli lehetőségeket vetett föl, amelyeket mindannyian igyekeztek végiggondolni.
– A vadak nem tehettek szert puskákra? – bökte ki aztán Ballantyne.
– Nos – felelte töprengve Stevens –, kötve hiszem, hogy bárhonnan is szerezni tudtak volna. Hisz mindeddig egyetlen flintát se láttunk náluk.
– Egyszóval föl kell tételeznünk, hogy idegenek szálltak partra odaát – mondta ki közös gyanújukat Kingston.
– Kézenfekvő gondolat. És én jó okkal hiszem, hogy tudom is, kik ezek az idegenek.
Miss Evans kérdő tekintetet vetett a kapitányra.
– Tizet egy ellen, hogy a lövéseknek és annak a szkúnernek, amelyik olyan rútul cserbenhagyott bennünket, közük van egymáshoz. Valami azt súgja...
Ekkor azonban lárma támadt a közelükben, ami Stevensbe fojtotta a szót. Hirtelen Smollett bukkant elő, s mikor lecövekelt előttük, így szólt:
– A legénység azt akarja, kapitány úr, hogy rögvest keljünk át a Nagy-szigetre. Követelik, hogy kutassuk föl azokat a tengerészeket, akik... erre a nyakukat tennék... partra léptek ott.
– Megmondta nekik, hogy ez nem olyan egyszerű, ahogy bolond fejjel elképzelték?
– Igen, kapitány úr, de fütyültek rám.
– Majd én beszélek velük! – szólt dühösen Stevens, s tisztjei társaságában elindult a matrózok felé, akik az erődpalánk nyugati tövében gyűltek össze.
Miss Evans néhány pillanatig a férfiak után tekingetett, majd közös szállásukra kísérte Mrs. Hoggartyt. Mivel egyik tiszt sem számolt be Stevensnek az özvegy tettéről, ő is jobbnak vélte, ha egyelőre hallgat róla.
 
*
 
A lélekjelenlétét visszanyert kapitány, Kingstonnal és Ballantyne-nal az oldalán, valamint Smollett-tel a sarkában, odaállt a legénység elé. Igyekezett, ha csak egy villanásnyi ideig is, mindenkinek a szemébe nézni. Foszladozó parancsnoki zubbonya alatt patakokban folyt végig a veríték. Érezte, hogy ha most az emberek nyíltan szembeszegülnek akaratával, az zendülést von maga után; a kenyértörés elkerülése végett ugyan kapható volt engedményekre, de csak a józan ész határain belül.
– Tengerészek! – kezdte emelt hangon. – Hallottam, hogyan vélekednek arról, mitévők legyünk, és meg kell mondanom, nem értek egyet magukkal. Legalábbis nem mindenben.
Bár szavai nyomán helytelenítő zúgás és mormogás támadt, Stevensnek még volt annyi tekintélye, hogy ezt egy erélyes kézmozdulattal megszüntesse.
– Higgyék el – kiáltotta –, hogy én az egész kolónia javát akarom!
– No, ne mondja! – süvített közbe Bretton.
– Hagyjátok beszélni! – csattant máshonnan.
– Nekem is az a véleményem – folytatta rendületlenül Stevens (bár homlokán kidagadt az egyik ér) –, hogy nyomára kell akadnunk mindenkinek, aki segítségünkre lehet a hazatérésben.
Most egyetértő moraj futott végig a matrózokon, ami a gyönge hullámtorlásra emlékeztetett.
– Mindamellett alaposan meg kell fontolnunk, mire szánjuk el magunkat, nehogy a vesztünkbe rohanjunk. Ha jól értettem a kérésüket, melyet Mr. Smollett tolmácsolt – szónokolta a kapitány –, akkor nem kevesebbet kívánnak, mint hogy késedelem nélkül keljünk át a Hoggarty-földre, és kerítsük elő azokat az idegeneket, akik ott a fegyverüket használták... Nos, ennél meggondolatlanabb javaslatot még életemben nem hallottam.
Jeremiah Smith erre félig panaszos, félig értetlen hangon megkérdezte, hogy miért az.
– Mert hallatlan könnyelműség lenne a részünkről – volt a válasz. – Gondoljanak csak bele, emberek, milyen kényes helyzetben vagyunk! Mi történik, ha a szóban forgó jövevények a Brit Birodalommal ellenséges nemzet tengerészei... netán katonái? Csak nem hiszik, hogy puszta keresztényi könyörületből a pártunkat fogják? Pórul is járhatunk egy ilyen találkozás során.
– Adjuk ki magunkat Uncle Sam[2] rokonainak! – tréfálkozott Roderick Thomson.
 

samuba.jpg

 
– Utóvégre megoldás lenne az is – felelte higgadtan Stevens. – De mihez kezdenénk, ha ezek a lőporpazarlók közönséges bűnözők? Szökött fegyencek, kalózok vagy lázadók? Mert abban bizonyosak lehetnek, hogy ha effajta fickók kezébe kerülünk, az életünk egy lyukas pennyt[3] sem ér. A gazemberek teketóriázás nélkül lemészárolnak bennünket, csak azért, hogy a puskáinkat megkaparintsák.
E szavak hallatán a matrózok zavart képpel kezdtek mocorogni – egypáran a szemüket is lesütötték –, ami nem kerülte el Stevens figyelmét.
Végül Bretton tétován kibökte:
– Hát akkor... már engedelmet kérek... mi az ördögöt csináljunk?
– Először is ki kell kémlelnünk az idegeneket. De aligha úgy, hogy fényes nappal átkelünk a lagúnán tűt keresni a szénakazalban. Hacsak nem akarjuk a vadak karjai közt találni magunkat.
– Mégis hogyan fogjunk hozzá?
– Szervezetten a Hoggarty-föld északi oldalára evezünk – jelentette ki a kapitány. – A jövevények hajójának… mert nyilván azzal érkeztek a szigetre, ha nem kísértetek… a part mentén kell horgonyoznia. Mi az éjszaka sötétjében a hajó közelébe csáklyázzuk magunkat, és ott majd kiokoskodunk valamit, hogy megtudjuk, amit tudni akarunk. Dióhéjban erről van szó.
– És milyen alkalmatossággal megyünk oda? – kérdezte Jackson tisztelettudóan.
– Mert a tutajunk, amelyik a Gyöngy-öbölben aszalódik, fölborul ám a nagyobb hullámoktól – magyarázta Spencer.
– Erre is gondoltam, emberek – válaszolt magabiztosan Stevens. – Legelső dolgunk természetesen az, hogy rendbe hozzuk és átalakítsuk a tutajt. Oldalpalánkkal kell ellátni, hogy kibírja a nyílt tengeri hullámverést. Ehhez a hajóács jobban ért nálam... És amint elkészülünk vele, még aznap éjjel nekivágunk!
A matrózoknak szemlátomást tetszett Stevens kapitány terve.
– Úgy van... Helyes... – hallatszott innen is, onnan is.
Stevens elégedetten fordult sarkon, s visszaindult a kalibák között. Alig tett azonban pár lépést, hirtelen megtorpant, hátratekintett a legénységre, s a következőt mondta:
– A tutaj ácsmunkáihoz még ma lássanak hozzá! Minél hamarabb végeznek vele, emberek, annál jobb mindnyájunknak.
S amire már napok óta nem akadt példa, most megtörtént; a matrózok, ha nem is a vak engedelmesség hangján, de kórusban ezt zúgták:
– Igenis, kapitány úr!
Stevens egyelőre győzött.


 


[1] Ritka szövésű, vastag gyapjúkelméből. (angol)
[2] Samu bácsi. (angol) – Az Egyesült Államok (USA) bizalmas elnevezése.
[3] Fillért. (angol)