Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 3. rész / IV. Harc a tóparton

 

 
 
IV. fejezet 
 

Harc a tóparton

 

 
1
 
A vadász hozta hír leírhatatlan felbolydulást keltett a faluban. Tupia ariki tüstént összehívta a vének gyülekezetét, s kurta tanácskozás után úgy döntöttek, hogy a tónál felbukkant homokbőrűeket mihamarabb foglyul kell ejteni.
A dárdát szorongató harcosok szempillantás alatt föl is sorakoztak a folyóparton, párhuzamosan a csónakkikötővel. A csapat élére Keave Iti állt. Az ő intésére messze-messze eltávolodtak a falutól, ahol csak aggastyánok, vahinék és gyerekek maradtak.
Egy gázlón villámgyorsan átkeltek a folyó túloldalára, s bevették magukat a dzsungelbe, melynek ösvényeit kölyökkoruk óta taposták. Csöndesen osontak, nehogy fölverjék fészkéről valamelyik erdei madarat.
Kétoldalt a fák ezer év óta egymás hegyére-hátára dőltek, az egészet pedig keresztülfonták a buján tenyésző virágok, liánok és páfrányok.
Nemsokára meg is tették a kainga és a tó közötti távolság java részét; céljukhoz közelítve mind gyakrabban kellett négykézláb átkúszniuk az indázó sűrűségen. Dárdáik obszidiánhegyén meg-megcsillant a lomb közül szitáló napsugár...
 
 
2
 
A Narvál-öböl vize csöndesen emelkedett és süllyedt, mintha a mélyben egy mesebeli teremtmény lélegzett volna. A hol kéken, hol fehéren csillogó habok buborékai olyanok voltak, hogy azt hihette volna a szemlélő: épp e képzelet szülte lény tüdejéből (kopoltyújából?) szállnak a felszínre.
 

sziklaspart.jpg

 
Harte a mellvéden könyökölve a hullámokat bámulta. Mindeközben pipájából buzgón eregette a szőke dohányfüstöt.
Mögötte is, oldalvást is a Narvál legénységének hátrahagyott tagjai lármáztak. Szakadatlanul zörögtek az elefántcsontkockák a pléhbögrékben és csattogtak a zsíros kártyalapok a deszkákon. Hébe-hóba nézeteltérés támadt egy-egy csoporton belül – akárcsak kinn a tengeren, most is Krüger és Doyle kapott hajba leghamarabb –, ám Marryat kapitány közeledtére minden veszekedés elsimult, s újra víg kurjongatás töltötte be a levegőt.
– Hej, Billy! – harsant föl egy borízű hang. – Énekelj nekünk valamit!
Erre több kiáltás is ráduplázott:
– Nótát akarunk!
– Ne kéresd magad, kölyök!
Bill, a hajósinas, akinek szép hangja volt, engedett az unszolásnak, s rágyújtott egy vidáman pattogó tengerészdalra. Azonnal előkerült egy foghíjas fésűre feszített selyemszalag, s valaki már fújta is a kíséretet, több legény pedig ütemes tapsba kezdett. Mikor az ének véget ért, a kis Bill újabb nótára gyújtott, s ez így ment, míg a hajósinas be nem rekedt. Majd ismét a játék felé fordult a figyelem. Zörögtek a kockák, csattogtak a kártyalapok; istenkáromlások és ördögi hahoták váltogatták egymást.
Ekkor lépett színre Salgari, aki mindaddig (papagájával a vállán) a tatárboc törzsének dőlve egykedvűen rágcsált valami édességet, melyet a konyháról emelt el. Az olasz ugyanis – jóllehet ő volt a harmadik tiszt –, ha a pipogya szakács nem figyelt eléggé, rendszeresen megdézsmálta a teához való cukorkészletet.
Ezúttal az egyik kártyázó társaság mellé araszolt, hogy valakinek olyan fogadást ajánljon, amilyet Rőt Joe-val is kötött. Az első csoportnál nem járt szerencsével – elküldték a patvarba –, tovább ballagott hát egy másikhoz. Itt végre akadt ember, aki szóba állt vele. A félnótás egy Grant nevezetű, cefreszagú matróz volt (ő nyilván a rumkészletet dézsmálta rendszeresen, bár nem volt olyan kefekötő híre, amilyennel Doyle dicsekedhetett). Miután megegyeztek, Salgari leemelte válláról a papagájt, s hozzáfogott mutatványához; a következő percben minden úgy zajlott le, mint amikor Rőt Joe húzta a rövidebbet.
– Derék dolog, Seneca – büszkélkedett madarával az olasz, miután a sokat megért papagáj másodszor is a jó kártyalapot bogarászta ki. Ennek láttán Grant a fejét csóválgatta, végül leszúrta Salgari markába a fogadás tétjét; amaz elégedetten vágta zsebre a pénzt. – Bármikor megismételhetjük – vigyorgott szemérmetlenül.
– Soha napján – röhögött Grant, aki láthatólag nem neheztelt.
Annak ellenére, hogy a Narvál (szedett-vedett) tisztjei közé tartozott, Salgarit kedvelték a matrózok – mint afféle mulatságos fickót, aki már puszta jelenlétével is kedélyességet kölcsönöz a hosszú hajóutaknak.
Az olasz csakhamar faképnél hagyta Grantet és társaságát, s elindult Harte felé.
– Guido – szólította meg a hórihorgas jenki, mihelyt odaért –, ismerd el, hogy szemfényvesztés az egész?
Salgari sejtelmes pofát öltött.
– Senecával? – kérdezte végül.
– Vele hát!
– Ez meg honnan a pokolból jutott eszedbe, Bob?
Harte, az egykori aranyásó megdörzsölte hegyes állát, melyen több napos borosta sötétlett, majd elnéző gúnnyal mérte végig Salgarit.
– Nekem elárulhatod a titkát. A Bibliára esküszöm, hogy befogom a szám.
– Nem gondolod, Bobby, hogy egy afrikai papagájnak lehetnek olyan csodálatos...
– Te mellébeszélsz – vágott közbe Harte türelmetlenül. – A csalás velejét mondd, és kész!
Salgari egy darabig a tengert méregette, aztán somolyogni kezdett.
– Nem bánom… – Végül titokzatoskodó képpel a következőket suttogta cimborája fülébe: – Nos, a mutatvány eleje csak hókuszpókusz. Mikor a kártyákat szétterítem, és Senecát engedem, hadd ugráljon rajtuk kedvére, még sejtelme sincs, melyik lesz az övé. Úgy van beidomítva, hogy le-föl sétafikáljon a lapokon, mint valami korzón vagy akár a Via Appia[1] kövein; mégpedig az összes lapon. Ez nagyon fontos. Nekem addig kell várnom, amíg rá nem ugrik a kiszemelt kártyára. Pofonegyszerű, nem? Akkor aztán villámgyorsan megérintem a szárnyát; ez a jel. Seneca tudja belőle, hogy a lába alatti kártyát kell felkapnia... Hidd el, Bob, ennyi az egész!
– És nem feltűnő, mikor hozzáérsz a kis döghöz?
– A krisztusssát! – rikoltotta erre torkaszakadtából a papagáj, s fölborzolta (valósággal fölfújta) fémesen csillogó, szürke tollazatát.
– Úgy csinálom, hogy ne legyen az...
Noha Salgari szívesen fecsegett volna tovább, már nem maradt rá ideje. A következő pillanatban lövések csattantak, éles visszhangot verve a sziklákon; a halászmadarak vijjogva, kavargó felhőként robbantak a levegőbe. Ráadásul a váratlan dörrenések a sziget belseje felől hallatszottak – épp arról, amerre Harold Morgan, Grimm és a Narvál tucatnyi matróza eltűnt…
Megbolydult a fedélzet. A tengerészek talpra ugrottak, hanyatt-homlok a párkányzathoz rohantak, ám bárhogyan meregették is, szemük nem tudta keresztülfúrni a kőfalak gránitját.
Egyikőjük számára sem volt kétséges, hogy hajóstársaik durrogtatják a magukkal vitt puskákat. De kire vagy mire lövöldöznek? Állatokra? Vademberekre? Vagy talán egymást mészárolják?
Válasz helyett a fészkükre visszatelepedett madarak kajánul billegtek a sziklatetőkön.
Bár a fegyverropogás csak egyetlen percig tartott, a Narválról gyanakvó tekintetek szálltak a barátságtalan partvidék felé. És miután a puskák elhallgattak, jó ideig süket, majdnem halálos csend honolt. A tanácstalanság pedig nőttön-nőtt.
– Utánuk kellene küldeni egy másik csapatot – szólalt meg homlokráncolva a hajószakács. – Hátha baj érte őket.
– No és ha csak vadásztak? – vetette ellen Grant, nem sok meggyőződéssel.
Végül minden szempár Marryat kapitányra szegeződött, aki a lövések hallatán dühösen csörtetett föl a kajütjéből, s most komoran állt, a szárazföldet kémlelve.
– Amondó vagyok, várjunk még – felelte a kérdő pillantásokra, majd hozzáfűzte: – Ha két óra múlva se térnek vissza, Mr. Harte néhányadmagával a keresésükre indul!
 
*
 
Nem sokkal korábban Harold Morgan kimászott a gödörből, s nyelvébe harapva állt a magányos kőszikla árnyékában. Noha kábulata, amelyet a megrázkódtatás okozott, már múlóban volt, üres arccal meredt a homokra; úgy rémlett, mintha éveket öregedett volna. A matrózok lassan-lassan odagyűltek, és néma megrökönyödéssel bámulták.
Grimm még mindig a gödör peremén ácsorgott, reményvesztetten nézve a fenék tűhegyes köveit.
Teltek a percek, a csend megsűrűsödött. A környék képe mit sem változott, mindazonáltal volt valami rémületes a levegőben. Emberei olyan tekintettel fürkészték Haroldot, mintha most látnák életükben először; ő, aki eddig (valamennyi különc vonása ellenére) megszokott volt a számukra, egyszeriben idegenebb lett egy halottnál is.
– A szegény ördögnek elment az esze – morogta Rőt Joe, de gondja volt rá, hogy szavait csak a legközelebb állók hallják.
Ekkor szabadult el körülöttük a pokol.
 

caliban.jpg

 
Később sem tudták pontosan megállapítani, merről zúdult rájuk a támadás, olyan váratlanul esett minden. Csak annyit láttak, hogy a levegőben dárdák fekete árnyai suhannak feléjük, azután nyögések hallatszottak, s többen is véres inggel-nadrággal roskadtak a földre.
Az egyik matróz hamarosan meghalt: dárda járta át a torkát. A szerencsétlen néhány pillanatig gégéjére szorított kézzel fetrengett a homokon, majd lassan elcsöndesedett; szétroncsolt nyakából ömlött a vér.
Ezalatt a Narvál többi hajósa is földre vetette magát. Haroldot, aki a támadás kezdetén még mindig báván álldogált, Grimm rántotta le maga mellé.
– Tüzeljetek, fiúk! – A német vaktában lövöldözni kezdett karabélyával a bennszülöttekre, akik közben hangyamód ellepték a tópartot.
– Mi történik... itt? – tátogta Harold.
– Rajtunk ütöttek a vadak! – ordította torkaszakadtából Grimm, hogy túlharsogja az ellenség üvöltését.
Ekkor már sorra szólaltak meg a fegyverek. A megtámadottak egykettőre fölmérték, hogy kevesebben vannak az előözönlő őslakóknál, s jól tudták: csupán puskájukban bízhatnak.
Most már Harold is csontjaiban érezte a veszedelmet, s ettől fogva csak az érdekelte, hogy az életét mentse. Mivel ő sem volt rest egy karabélyt hozni a hajóról, csövét némi tétovázás után a támadókra szegezte, célzott – s lőtt. Bár reszkető ujjaival alig tudta meghúzni a ravaszt, az egyik bennszülött mégis csupasz combjához kapott, s lerogyott a homokba.
Ám a következő szempillantásban dárda fúródott Harold vállába is.
– Eltaláltak – motyogta hitetlenkedve, majd Grimm felé fordulva fölkiáltott: – Az ördögbe is... eltaláltak!
– Csigavér! – legyintett fegyverpálcájával a német, akit lélekjelenléte ezúttal sem hagyott cserben; épp újratöltötte puskáját. – Mindjárt elkotródnak ezek a nyomorultak. Addig bírja ki valahogy, és ne nyafogjon, mint egy Fräulein![2]
Harold fejében most meg sem fordult, hogy fölháborodjék Grimm dörgedelmén. Kezét jobb vállához szorította, melyből majdnem derékszögben meredezett a dárdanyél; érezte, hogy tenyere nedves lesz a vértől. Hirtelen rosszullét fogta el. Vállában tűrhetetlenné fokozódott a fájdalom, s tetejébe a gyomra is émelyegni kezdett. Világéletében irtózott a vértől, s hogy ne kelljen most a sajátját néznie, az orra előtti homokbuckára bámult. Vére ezalatt ijesztő gyorsasággal pocsékolódott el: ingének jobb felső része máris merő lucsok volt.
A harc időközben tovább kavargott, de ő mit sem látott belőle, csak hangokat hallott – nem egy halálsikolyt is –, amelyekből végül kiszűrte, hogy sikerül felülkerekedniük az ellenségen.
 

harcosok2.jpg

 
Miután gyomra tartalmát maga elé öklendezte, s valamelyest megkönnyebbült, föltekintett, és látta, hogy az utolsó bennszülöttek (akiknek még jártányi erejük volt) visszahátrálnak a dzsungelbe. Rövidesen mély csönd ereszkedett a tópartra, melyet csak egy-egy sebesült nyögése szakított meg...
– A nemjóját! – suttogta Grimm, s föltápászkodott.
– Mit csinál, ember? – sziszegett rá Harold. – Lehet, hogy a vadak még az erdőben vannak!
Grimm biccentett.
– Holtbiztos. De az összes dárdájukat elhajították. A bárdjaikat pedig használni sem tudták... Mi újság a sebével?
– Borzasztóan vérzik.
– Úgy látom, nem veszélyes. Mások rosszabbul jártak, az isten verje meg!
A tópartnak ez a része holttestekkel és sebesültekkel volt teli. A hátrahagyott bennszülöttek között csak egyetlenegy akadt, akiben még pislákolt az élet, de hamarosan neki is megadták a kegyelemlövést. A Narvál embereiből nyolcat találtak el az ellenség fegyverei; hárman belehaltak súlyos sebükbe. Az egyik a már említett torkon dobott matróz volt, míg két másiknak pontosan a szívét járta át a dárda. Az öt sebesült könnyebben sérült meg (közéjük tartozott Harold is): kit a vállán és a karján, kit a combján találtak el.
Az épkézláb matrózok igyekeztek minél fürgébben ellátni kárvallott társaikat: egyetlen rántással kihúzták a dárdákat, és saját ingükből szaggattak tépést a sebekre. A további ápolást későbbre halasztották.
Elérkezett a három halott bajtárs elföldelésének ideje. A munkára fogható matrózok azt a gödröt tágították ki, melyben nemrég még Harold kereste hasztalan a kincset. A holttesteket belefektették a verembe, visszahányták rájuk a rögöket, majd faágakból és iszalagokból fabrikált keresztet tűztek a sírhantra.
– Az elpatkolt vadakkal mi lesz? – kérdezte rövid ima után az egyik matróz.
– Bánja az ördög – vont vállat Grimm. – A társaik majd elkaparják őket.
– Amúgy is bálványimádók – mondta egy másik matróz. – Ezek nem érdemelnek keresztény temetést.
– Pogány gyilkosok mind! – tette hozzá keserűen egy harmadik.
– Az már igaz! – vágta rá Rőt Joe, akinek tekintete úgy járt ide-oda, mintha keresne valamit. – Isteni csoda, hogy a hajótöröttek, akiket a túlsó parton láttunk, nem haraptak még fűbe.
Ekkor hosszú csönd támadt. A Narvál hajósai némán álldogáltak a sír szélén, s hol vádló tekintetet vetettek a fiatal Morganra, hol pedig a fakeresztet bámulták.
Harold is érezte, hogy a hangulat kezd ellene fordulni. Hiszen ő vezetett expedíciót erre az eldugott szigetre, vérszomjas vademberek közé. Igaz, maga is megsebesült, de a vállán lévő kötés alig-alig enyhítette az indulatokat. Tetejébe a matrózoknak újra eszébe jutott, milyen különösen viselkedett Harold a támadás előtt. Most már valamennyien mérget vettek volna rá, hogy az expedíció tudományos célkitűzésének híresztelése merő dajkamese volt, s meg akarták tudni az igazságot. Nem csoda, hogy egy tagbaszakadt matróz (Caliban[3] gúnynevű) oda is toppant az ifjú Morgan elé, s nekiszegezte a kérdést:
– Kicsoda maga tulajdonképp?
A „Caliban”-t történetesen épp Harold ragasztotta az ősemberi kinézetű alakra, akinek becsületes neve Fenimore Black volt. Utóbb matróztársai is így szólították, noha A vihar-t egyikük sem olvasta – írástudatlanok lévén –, és Shakespeare nevét sem hallották soha, a világot jelentő deszkák közelébe pedig legföljebb akkor vetődtek, ha valamelyik színház mellett csapszék cégérét nyikorgatta a szél...
 

szinhaz.jpg

 
– Kicsoda maga? – ismételte fenyegetően Black. A hajón nem mert volna ilyen hangot megütni, de itt a szigeten lefoszlott róla minden képmutatás.
Haroldnak résnyire szűkült a szeme.
– Miféle arcátlanság ez?
– Feleljen a kérdésemre, az úristenit neki! – csattant föl Black, türelmét vesztve, mialatt szőrös mancsa ökölbe szorult. – Ki vele, érti, máskülönben...!
A többi matróz elhűlve nézett egymásra, de némi várakozásteljes kíváncsiság is látszott a képükön.
– Hogy mersz így beszélni velem, te csirkefogó?! – üvöltött vissza végül Harold, belesápadva a dühbe és méltatlankodásba. – Semmirekellő fráter! Pimasz bugris!
Halálos csönd támadt.
Harold Morgan a következő szempillantásban már meg is bánta elhamarkodott szavait. Rémülten látta, hogy a nekikeseredett, vértől-verítéktől piszkos emberek arcán a hüledezést harag váltja föl, majd tekintetükben kialszik a tisztelet utolsó szikrája is.
– Csigavér, fiúk! – szólalt meg ekkor Grimm nyájasan, s a matrózok és Harold közé lépett. – A vadak másik dárdákat keríthetnek, és bármikor újra megleckéztethetnek bennünket. Kakaskodásra most nincs idő. Jó lesz, ha mihamarabb szedjük a sátorfánkat.
Szavai kijózanítólag hatottak. Az indulatok vihara ugyanolyan hirtelen csitult el, ahogy fölkavarodott; a matrózok közt egyetértő mormogás támadt, csak Caliban kidagadó állkapcsa tükrözött rosszallást.
A német (látva Black nem szűnő füstölgését) egyenest Haroldhoz fordult:
– Éppenséggel elfelejthetné a fickó felfortyanását, Herr Morgan. Tudnia kell, hogy a halottak között van a földije is. A gyász eszét vette.
– Vagy úgy – bólintott Harold, magához térve riadalmából. – Azt hiszem, egy kicsit mindannyian elvesztettük a fejünket – folytatta aztán kifehéredett halántékkal, de már a nagylelkűség pózában. – Leghelyesebb, ha visszatérünk a hajóra.
Erre viszont még nem kerülhetett sor.
– Hahó, boys! – kurjantotta ugyanis Rőt Joe, az egyik bennszülött holtteste mellett guggolva. – Találtam valamit!
 
*
 
Harte útja végül is elmaradt. Ez azonban csak a kis Billnek okozott bánatot, aki már épp csónakba akart szállni, hogy az első evezőpadon Salgari és Grant közé fészkelődjék.
Apály lévén az óceán annyira visszahúzódott, hogy több sor csupasz (vagy a moszat zöld borostájával fedett) sziklapadot hagyott hátra. A Narvál mellvédjénél állók azt is jól kivehették, hogy egyik-másik kőszirtről megsárgult hínárszakáll csüng alá. A partra sodródott vízinövények is kezdtek szalmává száradni a napon, s a reszkető levegőben szinte gőzölögni látszottak az ág-bogaik közt fennakadt korallok, medúzák és tengeri csillagok.
Ekkor Marryat kapitány lefújta a kutatást, mire Harte szívfájdalom nélkül visszahúzatta a hajóbordázat mellett lebegő csónakot.
A felsült kincskeresők – három ember híján – az utolsó pillanatban felbukkantak a völgykapunál.


 


[1] Római út az ókori Itáliában.
[2] Kisasszony. (német)
[3] Lásd William Shakespeare színművei közül A vihar c. „robinzonád”-ot.