Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 3. rész / III. A kincskeresés kínjai

 

 
 
III. fejezet
 

A kincskeresés kínjai

 

 
1
 
Halk, patkánykaparászásra emlékeztető kopogtatás hallatszott az ajtón, majd tőle szokatlan fürgeséggel Grimm surrant a kajütbe, s tisztelettudóan köszönt.
Harold Morgan üdvözlés helyett intett neki, hogy üljön le.
– Mi ez a titokzatoskodás, Herr Morgan? – faggatózott a német. – Miért akart velem a kabinjában beszélni? Valami baj van?
– Épp ellenkezőleg. Eddig minden pompásan alakul.
– Akkor jó, a rézangyalát! Kívánom, hogy sok csecsebecsét tukmáljanak magára a helybeli feketék. Bár én még most se tenném rá a nyakam, hogy a fickók léteznek.
– Ezt már egyszer megbeszéltük, Mr. Grimm.
– Ó, hogyne. Ha maga mondja, akkor elhiszem. Miért is ne? De az már holtbiztos, hogy a másik szigeten emberek laknak. Csakhogy azoknak fehér a bőrük színe.
Az akadékoskodás hallatán Harold képe a jól ismert módon megfeszült.
– Most nem ezt áll szándékomban megvitatni magával!
– Hát akkor térjünk a tárgyra! – vigyorodott el tüstént Grimm.
Harold lecsillapulva bólintott, s közben azon törte a fejét, hogyan fogjon bele kényesnek ígérkező mondandójába. A német érkezése előtt óraszám gondolkodott rajta, mennyit áruljon el neki a titokból, amelyet mindezidáig féltve őrzött. Végül úgy határozott, őszinte lesz. Ez azonban csöppet sem ment könnyen: vonakodott a gondolattól, hogy pőrén álljon egy bálnavadász előtt, akinek a múltjáról alig tud valamit.
 

balnavadasz.jpg

 
Szíve szerint persze senki emberfiával sem közösködött volna, de tisztában volt vele, hogy egymaga képtelen lenne boldogulni, s a szóba jöhető segítőtárs szerepére Grimm látszott a legalkalmasabbnak. Mindazonáltal nehezen találta a szavakat.
– Mr. Grimm – vágott bele izzadva –, mielőtt elmondanám, miért hívtam ide, a lelkére akarom kötni, hogy amit most hallani fog, senkinek se szabad elfecsegnie. Így követeli a saját érdeke is. Esküdjön meg rá, hogy hallgatni fog, mint a sír!
A színpadias szavakat hallva Grimmen heves kíváncsiság vett erőt. Már eddig is valami rejtélyt szimatolt a Narvál útja körül, és most érezte, nem csapta be az orra. Mikor látta, hogy Harold várakozva néz rá, kezét kalapáló szívéhez emelte, s komoly hangon megesküdött a Teremtőre és összes angyalára, hogy a szájára lakatot tesz.
– Ennyi elég – bólintott Harold. – Remélem, maga nem olyan ember, aki megszegi az esküjét.
– Efelől nyugodtan alhat, Herr Morgan – mondta habozás nélkül a német.
Harold valami olyasmit morgott, hogy „remek”, s megpróbálta összeterelni szétfutó gondolatait. Végül lassan, szinte vontatottan beszélni kezdett, mintha harapófogóval húznának ki belőle minden szót; beszélt a dédnagybátyja viselt dolgairól, a hosszú évekig űzött kalózéletről – amelyről persze édeskeveset tudott –, majd arról, hogyan bukkant fel az öreg egy nap a farmjukon, s halt meg ott, miután átadta testamentumát az őt pokolba kívánó rokonainak. Grimm tátott szájjal hallgatta az elbeszélést. Amikor Harold elmondta, miként került birtokába a végrendelet (a hozzá tartozó térképvázlattal együtt), és szót ejtett a tartalmáról is, a másik hirtelen közbekotyogott:
– Ezek a holmik most is magánál vannak?
Harold a mellényzsebéből elővette a két apróra hajtogatott papirost.
– Íme…
Grimm mohón kapott értük, de az ifjú Morgan újra elsüllyesztette a lapokat, s gúnyos mosollyal csak annyit jegyzett meg:
– Ennek még nincs itt az ideje.
Grimm bólintott, hogy így is jó, majd a kajütablakra bökött.
– És ez az a sziget?
– A koordináták szerint igen. – Harold ábrázata most olyan volt, mint akin elhatalmasodott a szerencsevadászat izgalma; pillantásának mélyén a megszállottság fénylett.
– Mennyi lesz a részem? – firtatta Grimm.
– Tíz százalék – vágta rá Harold erélyesen. – Csinos kis vagyon üti a markát. Többé semmire se lesz gondja a világon.
A német válaszul boltozatos mellét düllesztette ki, majd azt mondta:
– Harminc százalék.
– Nem a halpiacon van, Mr. Grimm! Örüljön, hogy egyáltalán beavattam a tervembe!
– Harminc, Herr Morgan.
Haroldnak alig észrevehetően megvonaglott a szája, ám még mindig uralkodott magán.
– Jól van – mondta végül jéghideg pillantással. – Egyezzünk ki húsz százalékban. De ezért vak engedelmességet követelek. Ért engem, ugye?
– Tökéletesen – nyájaskodott Grimm. – Van már valami utasítása?
– Igen. Szedjen össze tíz embert, és fegyverezze föl őket! Aztán bocsáttasson vízre egy csónakot! Partra szállunk.
– Ásókról is gondoskodjak?
– Eltalálta. De csak kettőt hozzon! Nekünk. És legyen rajta a szeme, hogy elegendő muníciót is vigyünk magunkkal!... Jelentse, ha a csapat indulásra kész!
 
*
 
Harold újra előhalászta dédnagybátyja testamentumát és a térképet, majd mindkettőt maga mellé terítette a nyikorgó ágyra, ahol ült.
Eddig a legtöbb dologban igyekezett Allan bácsi útmutatásai szerint eljárni, de nem követett szolgaian minden tanácsot. Példának okáért a testamentumban az állt, hogy a leendő kincskeresők Holland India felé hajózzanak, mert a Tűzföld környéke maga a pokol. Harold mégsem fogadta meg az intelmet, hiszen akkor az út jóval hosszabbra nyúlt volna. A végrendelet fölfedezése után tudniillik a Morgan-ház könyvtárszobájában átböngészte – már az utazáson rágódva – a családi atlaszt. A vak is láthatta, hogy a Tűzföld megkerülésével félannyi idő alatt juthat el a keresett szigetre, mint Holland India felé. Mivel a Hoorn-fok viharainak erejét alábecsülte, rossz hírük nem rettenthette vissza.
Most, amikor mindez eszébe villant a kajütjében, úgy vélte, helyesen döntött; a tűzföldi nagy förgeteg viszontagságait rég elhalványították emlékezetében az eltelt napok izgalmai. Tudta viszont, hogy ettől fogva már csakis Allan bácsi útmutatásait szabad követnie, semmi mást.
Hirtelen a térképre pillantott, jobban mondva a kincs fekvését jelölő piros keresztre. Majd tekintete a papirosnak arra a részére vándorolt, ahová a Narvál horgonyzóhelyéül szánt öböl volt berajzolva. Az utóbbiból keskeny völgyféleség nyílt, mely egy tóhoz vezetett. Ennek közepén aprócska szárazulat emelkedett, talán egy víztükör fölé nyúló zátony, bár ez a rajzból nem derült ki. A zátonytól vagy sziklapadtól délre, a tó partján volt feltüntetve a piros kereszt.
Harold megnyalta kicserepesedett ajkát, zsebre vágta a papírlapokat, s jóleső álmodozásba merült. A föl-fölgyúló képzetek különben is szakadatlan forrongásban tartották nyugtalan szellemét. Nappal becsvágyának kielégítésében, merész terveinek elérésében szolgálták, éjjel azonban ellene fordultak, lidérces álmot küldve rá.
Váratlanul kopogtattak.
– Ki az? – A felriadó Haroldnak sejtelme sem volt, mennyi idő telhetett el.
Ich bin[1] – hallatszott az ajtó túloldaláról.
– Elkészült?
– Igen, mein Herr.
Mihelyt Harold a kabinfolyosóra lépett, alaposan szemügyre vette Grimm holdvilágképét. Majd némán elindult a följáró felé, ám a keservesen recsegő falépcsőn már nem állhatta meg a kérdést:
– Senkinek se locsogott a tervünkről, igaz?
– Nem én – rázta fejét a sarkában topogó Grimm. – A cimboráknak is csak annyit mondtam, hogy körülszimatolunk a szigeten. Ismerkedünk a hely... izé… földrajzával. – Örült, hogy rátalált a keresett szóra. – Meg efféléket.
– Jól tette, barátom.
Odafönn a levegő tiszta volt és csillogó; az öböl[2] kéken villódzott. Bejáratának nyugati szélén a már említett bástyaszerű szirtfok emelkedett az ég felé. Bámulatos fenség és nyugalom sugárzott e sziklakolosszusról, mialatt hallgatagon tűrte, hogy talapzatát az óceán hullámai ostromolják.
 

szirt2.jpg

 
A főárboc tövében tengerészek álltak, puskával a kezükben. Vásott módra sugdolództak, s olykor-olykor a fiatal tulajdonosra pillantottak, várva, hogy jelt adjon az indulásra.
– Hol van leeresztve a csónak? – kérdezte Harold.
– Széloldalt – felelte Grimm.
– Helyes... Szükségünk lesz egy üres faládára is. Hozzávetőleg ekkorára. – Harold két karját kitárva mutatta a méretet. – De a legfontosabb, hogy a fája minél könnyebb legyen.
– Értem, Herr Morgan. Azt hiszem, tudok ilyet szerezni. – És a német elrobogott a legénységi szállás felé.
Harold jobb híján a Narvál oldalvédjéhez sétált, s lenézett a mélybe. Ott a bordázattól alig néhány hüvelyknyire lebegett a vízre tett ladik, peremével hébe-hóba nekikoccanva a hajónak. Ám mindez szemernyit sem zavarta azt a sirályt, amelyik a hintázó csónak orrában gubbasztott. Haroldot annál inkább dühítette a sirály nyugalma. Átkutatta zsebeit, hátha talál bennük valami haszontalanságot, amit a madárhoz vághat. Végül nagyot tapsolt, és a sirály riadtan elröppent.
E pillanatban zajt hallott a háta mögül. Sarkon fordulva észrevette Grimmet, amint egy jókora, noha kissé korhadt ládát taszigál maga előtt a fedélzeten.
– Remek – mondta neki. – Épp megfelel. De nem túl nehéz?
– Két markos legény könnyedén elbírja – lihegte Grimm.
– Úgy is, ha lesz benne valami?
– Attól függ, micsoda?
– Alkalmasint nem ólom – dünnyögte Harold.
Grimm megvakarta a füle tövét.
– És ha a többiek megkérdik, minek a láda? Mi az ördögöt mondjak nekik?
– Hogy növényeket gyűjtök benne. Vagy köveket. Vagy lepkéket. Bánom is én! Mondjon, amit akar!
– De a fiúk úgy tudják, hogy maga azzal az etno... vagy hogyishívjákkal foglalkozik.
– Hát aztán? – húzta el megvetően a száját Harold. – Azt hiszi, ezeknek a fajankóknak van róla fogalmuk, mi fán terem az etnográfia... Eh, hagyjuk a fölösleges szócséplést, Mr. Grimm!
A német erre odakiáltott a főárboc tövében súgó-búgó csoportnak:
– Gyerünk, fiúk! Csónakba! A fületeken ültök?! Indulás!
A tíz tengerész a Narvál mellvédjéhez tódult, s kötéllétrán leereszkedett a billegő ladikba. Rövidesen a láda is a csónakfenéken pihent. Ezt követően Harold mászott le a hágcsón, legvégül pedig Grimm.
A ladikban kényelmetlen zsúfoltság uralkodott. Amelyik matróznak nem jutott hely a keskeny evezőpadokon, az állva várta, hogy partot érjenek. Harold a faládán kuporgott Grimmel, aki torkaszakadtából kiáltozott az evezősöknek:
– Egy-kettő!... Egy-kettő!...
Tisztán látták a mellvéd mögül őket leső Marryat kapitányt, a pipázó Harte-ot, a szélhámos Salgarit és a többi hátramaradót is; ám kíváncsiságukat inkább a táj kötötte le.
Az öblöt meztelen sziklafalak keretezték, s e kőrengeteg csak egy helyütt szakadt meg, ahol is szűk völgykapu nyílt benne. Harold tudta egyedül, hogy a fenyegetően sötétlő völgyön kell végigmenniük, ha a keresett tóhoz akarnak eljutni.
A ladik nemsokára megfeneklett a nedves fövenyen. Fürgén kiugráltak belőle, s tüstént bokáig süppedtek a homokba, mely csillámló szőnyegként nyúlt el a sziklák lábánál. Kis ideig mindnyájan szótlanul toporogtak a kőtömbök előtt. A szigetnek ez a része meglehetősen zord volt – ellentétben az édeni szépségű lagúnaparttal. A sziklák szomorú szürkesége, a madárpiszokkal csúfított kőfalak és az égre rajzolódó kiszögellések nyomasztó látványt nyújtottak. Tetejébe a Narvál felől Salgari papagájának baljós rikácsolását sodorta a szél.
– Csónakot partra húzni! – vezényelt Grimm.
A matrózok nekifeszültek a ladik peremének: karjukon-vállukon kidagadtak az izmok. Haroldot egy percre kínos szégyenkezés fogta el. Az ő válla törékeny volt, karja gyönge, tyúkmelle alatt elődudorodtak a bordák... Majd szokás szerint a dac kerekedett fölül benne. „Nem az számít, mennyi izom lóg az emberen – gondolta gúnyos pillantással –, hanem az, mi van a fejében. Aki okos, annak nincs szüksége testi erőre, mert ravaszsággal megszerzi a másokét.”
Erre az eszmefuttatásra öntelt mosoly jelent meg a képén.
Mihelyt partra húzták a ladikot, a matrózok várakozva néztek körül. A környék továbbra is vigasztalannak tűnt; Harold azonban tisztában volt vele, hogy a látszat csal. Allan bácsi térképén tudniillik jól megfigyelhette, hogy a szigetnek csak az északi partvidékét borítja ez a sziklás szegély, mintegy a nyílt tenger szélrohamaitól oltalmazva a mögötte fekvő, erdőtől és ligetes tisztásoktól zöldellő földeket. Ám nem volt nehéz észrevennie: a matrózok gyanakodva méregetik a barátságtalan szirtek karéját. Legbölcsebb lesz, vélte, ha késlekedés nélkül elindulnak a tóhoz; intett is Grimmnek, hogy terelje az embereket a völgytorok felé. Amikor már valamennyien ott szorongtak, be-besandítottak a szurdokba is, de mivel enyhe ívben nyugatnak kanyarodott, nem láthatták a végét.
Grimmen kívül csak az a két legény ácsorgott odébb a többiektől, akik a ladikból kiemelt ládát himbálták.
– Mehetünk! – mondta Harold, odalépve hozzájuk.
A német keresetlen egyszerűséggel fordult a hajósnéphez:
– Nem hallottátok?! Lódulás! Ha pedig megláttok egy kannibál csirkefogót, pörköljetek oda neki! No gyerünk már, szedjétek a lábatokat, mielőtt ránk esteledik! A fene se akar itt éjszakázni!
Behatoltak a szűk szurdokba, s puskájukat lövésre készen tartva bukdácsoltak előre a talajt borító kövek között. Az élen Grimm haladt, mögötte Harold, majd a ládát cipelő két matróz, végül elszórtan a többiek.
A szurdok – jószerével merőlegesen alászakadó falaival – a kanyonokra emlékeztetett, csak annyi volt a különbség, hogy itt nem zúgott folyóvíz a mélyben. Ám a sziklafalakat csíkozó földtani rétegek sávjai megmutatták: a völgyet valaha folyó vájta ki. Hogy miért apadt el a víz – egyelőre rejtély maradt.
Ahogy magukban szitkozódva botladoztak előre, egyszerre csak különös neszre lettek figyelmesek, mely egy fekete üregből hallatszott. Úgy rémlett nekik, mintha valami nagyobbfajta állat vergődne odabenn, ezért meg is torpantak. Ijedelemre azonban nem volt okuk. Kisvártatva egy albatrosz bukkant fel az üreg szájában, körülhunyorgott, majd megfordult, s visszamászott a sötétbe. Esetlen nehézkességgel mozgott; nyilvánvalóan egy nőstény volt, amelyik itt akarta lerakni tojásait.
 

albatrosz.jpg

 
Miután folytatták útjukat, Harold fejében egyre szertelenebb kergetőzésbe fogtak az ábrándképek. Dúsgazdag világfiként hol ladyknek[3] és ünnepelt színésznőknek tette a szépet, hol bankárokkal és lordokkal[4] vadászott lóháton, hol pedig királyi hercegek asztaltársaként feszített.
Mindeközben a morgolódó matrózoknak sejtelmük se volt partraszállásuk igazi céljáról. Grimm a ladikban csak annyit kötött az orrukra, hogy borostyánkövet és néhány ritkaságszámba menő ásványt fognak gyűjteni...
Végre-valahára elérkeztek a kanyarulathoz, s kezdett kibontakozni előttük a piszkosszürke sziklák mögött húzódó táj. Elsőként egy kőomladékot pillantottak meg, mely alul torlaszformán zárta le a völgyet. Noha a levegő egyre forróbb lett, Grimm és Morgan szinte rohanvást kapaszkodott föl az omladék lejtőjén. Odafentről festői tó tárult elébük. A víztükröt csak egy mészkőzátony bontotta meg, míg partját fehér homok foglalta keretbe, amelyet csalitos határolt, s mögötte burjánzott a dzsungel.
Harold még a Narválon úgy tervezte, hogy a matrózokat valamilyen ürüggyel hátrahagyja a völgyben. Ám mivel Grimm azt füllentette nekik, hogy borostyánt és más haszontalanságot gyűjtenek, nem bánta, ha szétszélednek a tóparton; így aligha lesz feltűnő, mikor ő ásni kezd. A körülmények e szerencsés alakulása egyre önhittebbé tette: lelki szemeivel már látta is lábai előtt heverni a kincset.
Nem sejthette, hogy a rengetegből korántsem lelki szemek figyelik minden mozdulatukat.
 
 
2
 
A három bennszülött véletlenül akadt a betolakodók nyomára. Épp a roto[5] melléki erdőség egyik csapásán lopakodtak, hogy egy vadkant becserkésszenek.
Körös-körül parányi élőlények nyüzsögtek a sűrű aljnövényzetben: bogarak és lepkék, furcsa alakú pókok, tarka házat cipelő csigák – tucatnyinál is több, szemet gyönyörködtető változatban. Odafenn, a fák ágai között pedig elvadult gyümölcspatkányok ugráltak.[6]
Ekkor az élen haladó vadász a levélfüggönyön át kipillantott a tóra, s hajszál híján fölkiáltott. Társai lába is gyökeret eresztett. Most már mindhárman a tótól északra emelkedő omladékot lesték, amelynek tetején homokbőrű idegenek tűntek föl és vették szemügyre a vidéket. Kezükben azokat a félelmetes, dárda formájú fegyvereket szorongatták, melyek fülsiketítőt dörrentek, mielőtt öltek volna.
A három bennszülött némán bámulta az idegeneket, majd az, aki elsőnek fedezte föl őket – és egyszersmind a vadászok vezetője is volt –, egyik társát elszalajtotta a faluba. A hírvivő nyomban nekiiramodott az arán[7] visszafelé...
 
 
3
 
Az ifjú Morgan és emberei, ahogy széttekintve fölmérték a tájat, könnyen megállapíthatták, miért nem hömpölyög már folyó a völgy alján. A nyílást, melyen át korábban a víz a szurdokba ömlött, épp az a domb nagyságú kőrakás torlaszolta el, amelynek ormán ők szemlélődtek. Hogy azután az omladék honnét került ide, nem sikerült megtudniuk, és azt sem, mi idézte elő a kövek alázúdulását; lehetett az ok egy kisebb földrengés is.
A tóban felgyülemlő víznek persze később is szüksége volt levezető csatornára. E gondot hamar megoldotta a természet: a víz a part soron következő legalacsonyabb hajlatában szivárgott ki, s az így született folyó délkeletnek vájt magának új medret. Ám erről csak Harold tudta, hogy miután végigkanyarog az őserdőn, terjedelmes deltatorkolattal ömlik a lagúnába, s hogy partján épült a bennszülöttek faluja.
A kiadós bámészkodást követően szinte futólépésben hagyták faképnél a kőrakást. Odalent jobbra fordultak, s elérték a tóparti fövenyt. Miután szomjukat csillapították, Grimm lelkére kötötte a többieknek, hogy széledjenek szét a környéken, és semmi szín alatt se háborgassák őt meg a tulajdonost. A matrózok vállvonogatva vágtak neki a csalitosnak. Az a kettő is velük tartott, akik eddig a faládát vitték; ezt most Grimm keze ügyében kellett hagyniuk. A ládában rejtőztek az ásók.
Harold nemsokára azon kapta magát, hogy kettesben maradt a némettel, méghozzá a tópartnak az omladékhoz közeli sarkában. Egyelőre leült a láda fedelére, s onnan nézegette a hatalmas, magányos, jellegzetes alakú sziklát, amelyről Allan bácsi írt a testamentumában, s amelytől öt yardnyira kellett földbe szúrni az ásót.
– Az ég szerelmére, mire várunk? – türelmetlenkedett Grimm.
Miután Harold új erőre kapott, szó nélkül fölegyenesedett, s a ládát megragadva nekiindultak. Elhaladtak néhány matróz mellett, akik mangót szedtek az erdőszélen. Láthatólag egyikük se mutatott kíváncsiságot aziránt, miben is sántikálnak a ládával, s ezt a gyanakvó természetű Harold elégedetten vette tudomásul.
A matrózok közt egyébként ott volt az a vörös hajú fickó is, aki még odakinn a tengeren fogadott Salgari papagájára. Ezt az embert társai a sörényéről Rőt Joe-nak nevezték. Most ő volt a legduhajabb, így ládacipelés közben Grimm nem mulasztotta el, hogy ráripakodjék:
– A mennykőbe is, Joe! Hagyd már abba ezt a veszett kurjongatást! Nyakunkra akarod hozni a vadakat?!
Rőt Joe egy kisgyerek szégyenkezésével sütötte földre a szemét, ami mulatságos ellentétben állt durva ábrázatával. Kitátotta ugyan a száját, de aztán egy kukkot se szólt.
– Többé ne feledkezz meg róla, hol vagyunk, az istenfádat! – fejezte be elfordulva Grimm, aki ezalatt lassú léptekkel közeledett a magányos sziklatömbhöz, mely hosszú, fekete árnyékot vetett a homokra.
Harold persze egyszer-egyszer megtorpant, s úgy tett, mintha a fövenyt vagy az oldalt barnálló köves talajt vizsgálgatná. A tóparton őgyelgő matrózok azonban mind kevesebbet hederítettek rá, végül teljesen elfeledkeztek róla. Harold csak erre várt: Grimmel együtt hányavetin odaballagott a roppant kőszálhoz. Ekkor vette észre, hogy a sziklától dél felé gödör mélyed a földbe, melyet már félig-meddig betemetett a szélhordta homok.
Hajszálpontosan ott, ahol ásni akart!
Mint akit arcul csaptak, ejtette el a ládát, majd a gödörbe ugrott, s térden csúszva kaparni kezdte a fenéken buckába gyűlt homokot. Szíve bolondul kalapált, tekintete elhomályosult. Mikor ujjait már véresre sebezték a föld alatt rejtőző kövek, értette csak meg, hogy a gödör üres. Ám még mindig nem adta fel a reményt. Előkapta az egyik ásót a ládából, s zihálva-hörögve fogott hozzá a kövek kihányásához. Bár patakokban dőlt róla a veríték, egy örökkévalóságig nem hagyta abba az ásást: a rögök, sziklaszilánkok és nagyobb kavicsok szanaszét röpködtek az üreg körül.
Grimm eközben tanácstalanul lógatta vörös kezét, s hol felállt a ládáról, hol visszaült. Az eszelősen kidülledő szemek láttán okosabbnak vélte, ha egyetlen kérdést sem intéz Haroldhoz.
Lassanként a matrózok is megneszelték, hogy valami különös történik a magányos sziklánál; néhányan tettek is egy-két lépést feléje; majd tétovázva lecövekeltek.
Végül eljött a pillanat, mikor Harold holtfáradtan megtántorodott, s a már embermagasságú gödör falának zuhant. Zavarosan csillogó szeme azonban nyitva maradt, ajka pedig rándult egyet-egyet, mint a leölt állaté. A ráülepedő csöndet csak keserves lihegése szakította meg.
Mire tekintetében elhalványultak a lázas szikrák, testében a reszketés már múlófélben volt.
– Nem értem... nem értem... – motyogta nehezen forgó nyelvvel.
– Tán megelőztek bennünket? – hallatszott Grimm hangja a magasból.
Harold összerezzent. Felhunyorgott, s csak most vette észre, hogy a német ott tornyosul a feje fölött hullámzó levegőben.
– De kicsoda? – csikorgatta a fogát. – Ki az ördög lehetett az?
A világ azonban nem felelt.


 


[1] Én vagyok. (német)
[2] Nevezzük a továbbiakban Narvál-öbölnek. (A szerző kérése.)
[3] Főnemes hölgyeknek. (angol)
[4] Főurakkal. (angol)
[5] Tó. (polinéz)
[6] Az első gyümölcspatkányokat még háziállatként hozhatták magukkal az új hazát foglaló ősök, együtt a bozontos, hosszú ormányú malacok és a vaksi, aprótermetű kutyák eleivel. (A kiadó feltevése.)
[7] Ösvényen, csapáson. (polinéz)