Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 3. rész / II. Keserű pirula

 

 
 
 
II. fejezet
 
Keserű pirula
 
 
Stevens és társai lesújtva álltak a parton. Egyikük sem szólt semmit; torkuk berekedt a szilaj kiáltozástól, karjuk pedig sajgott a vad hadonászástól, mellyel föl akarták hívni magukra a figyelmet. Holott már úgy tűnt, megmenekülhetnek: tisztán látszott, hogy többen is észrevették őket a fedélzetről. Ám a szkúner néhány fokkal jobban nekifeküdt a szélnek, s mintha kötélen vontatnák, elveszett a Hoggarty-föld emelkedő gerince mögött.
E pillanatokban nem tudták mivel magyarázni a jövevények viselkedését. Egytől egyig karót nyelve rostokoltak a forró homokon, s míg lábuk előtt tovább hullámzott a tenger, torkukat a keserűség fojtogatta. Volt, akinek elfátyolosodott a szeme, másoknak a keze szorult ökölbe.
– Elment – nyögte ki végül Bretton.
– Tán csak egy kört tesz – vélte Thomson bizonytalanul. – Megkerüli a szigetet, és visszajön.
Senki sem felelt; a hullámok búsan nyaldosták a köveket.
Stevens is hallgatott, s az járt a fejében, milyen átkozottul korai volt a nagy öröm, amelyet Jackson és a csuromvíz Spencer keltett bennük. Világosan emlékezett mindenre. Épp a viaszsárgára vált Cooper ütőerét igyekezett kitapintani, mikor hallotta, hogy a két matróz kurjongatva száguld végig az udvaron. Futva tették meg az utat a Gyöngy-öböltől az erődig, s noha a zihálástól csak félszavakra telt erejükből, nemsokára a váratlanul eszméletre tért Cooper is megtudhatta: hajó tűnt föl a láthatáron, amely egyenest feléjük tart.
A hír hallatán szélsebesen összekapdosták fehér ruhadarabjaikat, majd egymást taszigálva rohantak le az öbölhöz, melynek partján Smollették már javában integettek és hahóztak. A távolban élesen kirajzolódott a közeledő hajótest és fölötte a vakító vitorlázat.
 

part11.jpeg

 
Egy darabig a Darling-kolónia minden tagja a pataktorkolatnál gyülekezett. A többség ruhákat lobogtatott. Akadtak, akik csak puszta karjukat lengették. Néhány matróz afölötti örömében, hogy újra fedélzetdeszkát taposhat a lába, gyerekek módjára szökdécselni kezdett. Végül Kingston két emberrel elviharzott a Bazalt-hegy irányába, s csakhamar füst kígyózott az ég felé.
Ahogy a közelítő hajót leste, Stevens megpillantott az orrtőke alatt valami feliratfélét. Látcsövével, melytől a szigetre lépése óta egyszer sem vált meg, sikerült is kibetűznie a bordázatra festett nevet, majd följebb irányította a lencsét, hogy megállapítsa a Narvál nemzetiségét. Feltámadó aggodalma azonban rögtön eloszlott: a tatárboc csúcsán a Brit Birodalom lobogóját csapkodta a szél.
 
*
 
Stevens föleszmélt révedezéséből. Látta, hogy a féktelen jókedv múltával társai még mindig elkeseredetten lógatják az orrukat az összetiport fövenyen. Épp szólni akart, hogy ha semmitmondó közhelyekkel is, de megpróbáljon lelket verni beléjük, mikor nyöszörgés ütötte meg a fülét; sarkon fordulva Mrs. Hoggartyt pillantotta meg, amint két-három lépésnyire a homokban térdelt, s reszkető madárkezébe temette az arcát.
Stevens megrendülten látta, hogy az asszony válla ütemesen rázkódik.
– Mrs. Hoggarty! – szólalt meg rekedten. – Kérem, szedje össze magát! Előbb-utóbb jön egy másik hajó, és azzal bizonyára több szerencsénk lesz. – Sejtelme sem volt, mit mondhatna még. Olyan csüggedés kerítette hatalmába, amilyet legutoljára Emily halálos ágyánál érzett.
Az özvegy ekkor leejtette kezét az arca elől; a nap rátűzött szőke hajára. Lassú mozdulattal emelte föl a fejét.
– Higgye el, végül minden jóra fordul... – folytatta volna Stevens, de torkára forrtak a vigasztaló szavak. Az elébe táruló arc holtsápadt volt. Ám Stevenst nem ez hökkentette meg leginkább, hanem a rámeredő szempár nyugtalanító pillantása.
Miért? – motyogta maga elé Mrs. Hoggarty. Szeme megtelt fájdalommal, és csöndesen sírdogálni kezdett. Válla újra megrázkódott, s ettől még feltűnőbb lett, hogy amúgy is viseltes ruháján hosszú szakadás éktelenkedik. Mindeddig száraz szemmel zokogott, de most eleredtek a könnyei is, végigfolytak keskeny arcán, majd álláról a homokra potyogtak.
– Asszonyom! – suttogta Stevens, s megérintette Mrs. Hoggarty könyökét. – Kérem, keljen föl!
– Te vagy az, William? – kérdezte ekkor Mrs. Hoggarty.
A matrózok szájtátva álltak. Smollett a halántékát dörzsölte bütykös hüvelykujjával. Ballantyne hol a kapitányra, hol az özvegyre bámult. Kingston elnyűtt cipője orrával számokat rajzolgatott a homokba.
– Mr. Hoggarty már nincs közöttünk – mondta lassan Stevens, miután megértette, miről van szó. – A tengerbe veszett, amikor a vihar...
– Vihar? – mormolta az özvegy. – Miről beszélsz, William? – Tekintetében egyre eszelősebb lett a csillogás. – Az a kis szellő a kertben aligha nevezhető viharnak.
– Én Robert Louis Stevens vagyok, asszonyom. A Darling parancsnoka.
Az özvegy nem válaszolt azonnal, s egyetlen szemhunyásig úgy rémlett, mintha az elcsöndesülő sirályokat fürkészné. Szája szögletében furcsa kis mosoly jelent meg.
– Hát mégis élsz, William?
Stevens csüggedten sóhajtott föl. Elengedte Mrs. Hoggarty könyökét, és körülpillantott. Az oldalvást ácsorgók képéről megdöbbenést és szánalmat olvasott le. Akkora volt a csend, hogy a gyönge hullámverésen át is hallották egymás lélegzetét. Mindnyájuk tekintete a vezeklés pózában térdeplő asszonyra szegeződött, akinek szép és szeretetre méltó arca most borzongatóan idegen kifejezést öltött.
Bon soir… bon soir…[*] – ismételgette, bár fényesen sütött a nap.
 
*
 
Mrs. Anne Hoggartyt világéletében ingatag kedélyállapot jellemezte, s tragédiája korántsem volt meglepő. Ám Stevens és tengerészei alig ismerték őt, s addigi gyötrelmeiről mit sem tudtak.
Az asszony már gyermekéveiben túlérzékenységgel rítt ki társnői közül az egyházi leányintézetben, ahol nevelkedett, elsajátítva a zongorázás és a francia nyelv alapjait. Amikor idősebb lett, visszahúzódóvá vált, s az apácák szigora csak tovább fokozta zárkózottságát. Mindazonáltal szokatlanul korán ment férjhez. Alig múlt tizenhat esztendős, mikor William Makepeace Hoggarty, a módos kereskedő és hajótulajdonos megkérte kezét az apjától, aki örömest mondott igent.
Kezdődő elmegyöngeségének tünetei már az urával való egybekelése után megmutatkoztak. Ezek azonban apró jelek voltak csupán, melyeket új családtagjai igyekeztek nem észrevenni.
A Darling balvégzetű útja kellett hozzá, hogy a külső körülmények és a benne rejlő hajlam találkozására elméje elboruljon. Előbb férje halála, majd a polinéz törzs fogságában töltött idő zaklatta föl amúgy sem erős idegrendszerét. A Stevens-szigeti tengődés is megviselte: az ő számára, aki születésétől fogva kényelemhez és gondoskodáshoz szokott, különösen nyomasztóak voltak a szinte ősemberi állapotok. Mindennek tetejébe pedig elvitorlázott a reményt hozó hajó.
 
*
 
Stevens és a többiek óvatosan visszavezették Mrs. Hoggartyt az erődbe. Ott nyomban Miss Evans gondoskodására bízták; a társalkodónő volt az egyetlen, aki a Narvál felbukkanásának hírére sem mozdult el Cooper betegágya mellől.
Ballantyne kisvártatva odament, s felajánlotta segítségét.
– Köszönöm, James – felelte hálásan Miss Evans.
Ballantyne meghökkent a lélekjelenléten, melyet a lány minden újabb csapás ellenére csodálatosképp megőrzött. Az ő számára szörnyű látvány volt a haldokló első tiszt derékalja mellett toporgó Mrs. Hoggarty, akinek tekintete a semmibe meredt, míg szája érthetetlen szavakat formált.
– Vajon mit motyoghat? – kérdezte.
– Annak csak Isten a megmondhatója.
 

isten.jpg

 
E percben a kinti lárma elárulta Kingstonék érkezését. A másodtiszt jelentette Stevensnek, hogy a Bazalt-hegyről búcsúpillantást sem vethettek a Narvál után, mert az I. és II. magaslat még a főárbocot is eltakarta füst marta szemük elől.
A kapitány mélyen hallgatott.
– Már messze járhat az átkozott teknő – fejezte be Kingston. – Le kell nyelnünk ezt a keserű pirulát is.
Ezen a napon az emberek semmihez se éreztek már kedvet, étvágyuk sem volt. Délután utolsó szálig a kalibákba húzódtak, s ott órák hosszat szótlanul elnyúltak a vackukon vagy gubbasztottak a sarkokban; egyik-másik arcra borulva hortyogott. Még a strázsaállításról is megfeledkeztek: könnyű prédái lehettek volna a bennszülötteknek. Csak estefelé kezdtek magukra találni, gyümölcsöt szedegetve a vacsorához…
Stevens újraszervezte az őrséget, s tanácskozott Kingstonnal az ismét eszméletlenül heverő Cooper állapotáról.
– Többé nem tér magához – suttogta lehorgasztott fejjel a másodtiszt. – Tehetetlen voltam a belső vérzéssel szemben.
– Ön mindent elkövetett – mondta a kapitány. – Ne legyen lelkifurdalása… És önnek se, Miss Evans. Pihenjenek le, kérem! Nehéz napunk volt.
– Csakugyan így kívánja, Sir?
– A leghatározottabban. Aludja ki magát az én ágyamon, Mr. Kingston! Ma éjjel magam virrasztok Cooper mellett.
A másodtiszt, a társalkodónő és Ballantyne – közrefogva Mrs. Hoggartyt – némán kiléptek a kalibából…
Éjszaka Cooper hörögni kezdett, több vért köpött, mint addig bármikor, s anélkül, hogy öntudatát egyetlen pillanatra is visszanyerte volna, hajnal felé kiszenvedett. Stevens mindvégig meg-megránduló karját szorongatta, s beszélt hozzá. Mikor nem moccant többé, lezárta a szemét, azután a fáradtságtól és szomorúságtól kábán kitántorgott az erődudvarra.
…Virradatig néhány matróz már a sírt is megásta a barlangtorok tövében. A rövid gyászbeszédet – tengerészszokás szerint – maga a kapitány mondta, majd a hevenyészett hantra liánnal összecsomózott fakeresztet tűztek, ráfaragva az első tiszt nevét és a két semmitmondó évszámot.
Giles Cooper alig harminc esztendőt élt.
 
*
 
Két-három nap is kellett hozzá, hogy a dolgok visszazökkenjenek a régi kerékvágásba, s a Darling-kolónia tagjai – az özvegy kivételével – ott folytathassák életüket, ahol a Narvál felbukkanása és Cooper halála előtt abbahagyták. Jóllehet többé már semmi sem volt ugyanaz: a fegyelem kezdett meglazulni, ami nem maradt következmények nélkül.


 


[*] Jó estét… jó estét… (francia)