Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 3. rész / I. A Narvál kegyetlensége

 

 
 
HARMADIK RÉSZ



I. fejezet 
 

A Narvál kegyetlensége

 

 
1
 
A sötétség országának úrnője Mahuika, aki az alvilági tűz fölött őrködik; kezdetben ő is egyike volt a jóakaratú isteneknek. Miután azonban fivére, Tane elválasztotta egymástól az eget és a földet, hajba kaptak, s szüntelenül azon civakodtak, melyiküké a jog, hogy leszálljon a földre, és megtanítsa az embereket a mennyei dolgokra; amellett mindkettő meg akarta szerezni Ta Aroától a tudás kosarát és a szent tüzet. Mikor Tane magához ragadta a kosarat is meg a tüzet is, nővére vak dühében háborút indított ellene, ami azzal végződött, hogy a diadalmaskodó Tane lehajította Mahuikát az alvilágba...
A bennszülött papok szerint Mahuika azóta ellensége élőknek és holtaknak. Ő küldi a betegséget és a halált a földre; ő zúdít minden bajt, szenvedést és nyomorúságot az emberek nyakába; ő fújja újra meg újra a homokbőrűek úszó házait is Henua Nui partjaihoz.
 
 
2
 
A sziget, melyből eleinte csak egy sötét folt látszott, lassanként kezdett határozott körvonalakat ölteni. Minden jól kivehető lett rajta: a dombok, az őserdő, a part, a hullámtorlás csíkja... és persze a lagúnabeli szigetecske is, közepén a szögletes ormú heggyel, amelynek teteje fennsíkszerűen lelapult.
A Narvál ezúttal pompásan dagadó vitorlákkal siklott a part felé; mintha eresztékei is kevésbé fülsiketítően recsegtek volna. Előfedélzetének mellvédjénél pedig egymás sarkát taposva tolongtak a matrózok; szemükből feszült várakozás sütött. Végre megint szilárd talaj döng majd a talpuk alatt!
 

part9.jpeg

 
Harold a parancsnoki emelvényen állva fürkészte a szigetet. Hallotta, hogy a kötélzet hálója felett, az árboccsúcsok körül sirályok rikoltoznak, mégsem pillantott föl. Arca mozdulatlan volt, állkapocsizmai meg se rezdültek, de tekintete valósággal keresztüldöfte a levegőt. E percekben titokzatos és iszonyú erő áradt belőle, mely a véznaságig sovány fiatalembert meglepően céltudatossá, hovatovább félelmetessé tette.
Közelítő léptek nesze hallatszott. Grimm kapaszkodott föl a hídra.
– Kikötünk, ha minden kötél szakad?
Egész útjuk alatt jóval fesztelenebbül beszélt Harolddal, mint Marryat vagy bárki más a hajón, ám ezért az ifjú tulajdonos még egyszer sem orrolt meg. Talán ösztöne homályosan megsúgta neki, hogy Grimm szolgálataira komoly szüksége lesz a jövőben.
A német amúgy is az a fajta ravasz tengerjáró volt, aki könnyűszerrel tudott bizalmat ébreszteni maga iránt, ha az érdeke úgy kívánta. Mikor nem nézett a pohár fenekére, szinte nyájasan, sőt alázatosan viselkedett. Bálnavadászhajókon szolgálva megtanulta tűrni a nehézségeket és azt, hogyan kell farkasszemet nézni a halállal; szépszerével sohasem hátrált meg semmi elől, s megvolt a magához való esze is.
Grimm már régóta sejtette, hogy zöldfülű munkaadója állítólagos tervei körül bűzlik valami. Igyekezett jól nyitva tartani a szemét.
– Úgy van – felelte neki Harold diadalmasan. – Kikötünk!
– És partra szállunk, ha nem tévedek. – A német halkan füttyentett, aztán eszébe jutott valami, amit nyomban ki is bökött: – De tán nincsenek vademberek a szigeten. Akkor szedjük a sátorfánkat, vagy pedig...?
– Ne nyugtalankodjék, Mr. Grimm!
– Hm... Én még csak füstöt se látok.
– Mérget vehet rá, barátom, hogy a sziget lakott.
A kimért válaszok annyi megföllebbezhetetlenséget sugalltak, hogy Grimm nem puhatolózott tovább. Sarkon penderült, s lerobogott a hídról. A lépcső közepén hajszál híján beleütközött Marryat kapitányba, aki épp fölfelé szuszogott.
A következő percben (a továbbiakat illető) kurta megbeszélés zajlott le az ifjú hajótulajdonos és kapitánya közt, majd Harold lebotorkált a kajütjébe, hogy ott zavartalanul áttanulmányozhassa Allan bácsi testamentumát – térképestül. Minden mondatot, minden vonalat, minden parányi jelet emlékezetébe akart vésni.
A fedélzeten ezalatt a nyugtalanság újabb hulláma söpört végig. A matrózoknak a kisebbik szigeten néhány imbolygó pont szúrt szemet: mintha emberek mozogtak volna föl-alá a fövenyen!
Marryat látcsövön át kémlelte a messzeséget. „A vadak” – gondolta.
– Billy! – fordult fennhangon a körülötte tébláboló hajósinashoz. – Szólj tüstént Mr. Morgannak, hogy siessen a fedélzetre! Szedd a lábad, fiú!
Alig tucatnyi évéhez képest Bill jókötésű és igen-igen fürge legényke volt. (Grimm mellesleg Fokváros talán legszutykosabb kikötői sikátorában akadt rá a teljesen árva hajósinasra.)
 

hajosinas.jpg

 
A gyerek eliramodott, s nem telt bele egy perc sem, Harold újra a hídon termett.
– Bennszülöttek – mondta Marryat, és átnyújtotta távcsövét, amely még a Narválnál is viharvertebb volt.
A mögöttük lábatlankodó Bill fülig érő szájjal bámult a messzeségbe.
Harold számára is csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy emberek mozognak, szinte táncolnak a fövenyen, s úgy tűnt neki, mintha világos színű kendőket vagy zászlókat is lobogtattak volna. Koponyájában egymást kergették a gondolatok, s olyan erővel szorította a távcsövet, hogy ujjai belefehéredtek. Ahogy kivehetőbb lett a part, úgy nőtt benne a bizonyosság, hogy nem vadembereket lát. „Már csak ez hiányzott!” – bosszankodott, s magában káromkodott egy cifrát.
Marryat is mind gyanakvóbban méregette a mozgó alakokat, akikről lassanként kiderült, hogy korántsem törzsi táncot lejtenek – bár ennek is bajosan lehetett volna okát adni –, hanem kétségbeesett erőfeszítéssel akarják magukra terelni a hajósok figyelmét.
Ekkor szürke füstcsík kúszott a levegőbe, s északkeletnek elhajolva a mennybolt világosabb háttere felé csavarodott. Ez jelzőmáglya füstje volt, s a tüzet nyilván hajótöröttek gyújtották.
A Narvál időközben megközelítette a lagúna előtt húzódó korallgyűrűt. Innen már szabad szemmel is látszott, hogy a kisebbik szigeten integető szerencsétlenek fehér emberre valló öltözéket viselnek. Néhány hangfoszlányt is hallani lehetett, de csak tompán. A kiáltások javát elnyelte a korallzátonyon megtörő hullámok robaja és a magasban köröző halászmadarak rikácsolása.
Marryat jól látta, hogy a korallgyűrű nyugaton megszakad, mielőtt még a szárazföld közelébe érne, ennélfogva a zátony vége és a nagyobbik sziget közt természetes átjáró nyílik. Kisvártatva indítványozta is a tulajdonosnak, hogy útjukat vegyék arrafelé.
– Ugyan miért? – kérdezte Harold szárazon.
– Egy akkora hajóval, mint a Narvál – magyarázta türelmesen a tagbaszakadt kapitány –, csak ott juthatunk be a lagúnába. Másutt veszélyes lenne, és attól tartok...
 – Ebben az esetben – fortyant fel Harold, aki egyre izgatottabb lett – nem fogunk bemenni abba az istenverte lagúnába!
– Akkor hogyan szedjük föl a hajótörötteket? – csúszott ki Marryat száján.
– Ördögbe is! Miféle hajótörötteket?! Ne beszéljen ostobaságokat, kapitány!... A sziget északi oldalán kötünk ki. Teljesítse a parancsot!
Ám Marryat nem tágított.
– Keresztényi könyörület is van a világon!
A vallásra történő célzás azonban még inkább fölpaprikázta Haroldot. A szavak elevenébe találhattak, mert amikor válaszolt, hangja olyan éles volt, akár a késpenge:
– Nekem ne tartson itt szentbeszédet, kapitány, a kirelejzumát! Már a könyökömön jön ki a sok prédikáció, amit életemben hallottam. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd fokozódó hévvel hozzátette: – Tudja meg, hogy felőlem az apostolokkal együtt Luther,[1] Calvin,[2] Henrik király[3] és minden szentfazék elmehet a pokolba. Félre az útból az egész ájtatos kompániával! Róma a pápisták szemétdombja lett, de London vagy Cape Town se különb.
Marryat döbbenten állt; még iszákos apja sem beszélt vele soha ilyen szentségtörő módon.
Ám Harold nem hallgatott el:
– A sok jámbor fecsegéstől fikarcnyit se lett jobb a világ. Csak a csuhások tömték degeszre a zsebüket. Úgyhogy nekem senki emberfia ne merészeljen többé keresztényi könyörületről papolni!
 

jezus.jpg

 
Kínos csönd támadt. Az egyre kényelmetlenebbé váló hallgatást végül Marryat törte meg:
– Eszerint ön nem hajlandó fölszedni a szerencsétlen flótásokat.
– Egyetlen szóval se mondtam ilyet – felelte lecsillapulva a fiatalember.
Marryat kapitányba visszatért a bizalom szikrája.
Mégis fölszedjük őket?
– Természetesen – bólintott faarccal Harold. – De nem ma vagy holnap. Előbb kikötünk a sziget északi partján. Aztán ha már elvégeztem a dolgomat, amiért idejöttem... nem bánom, fölszedhetjük ezeket az... izé... hajótörötteket is.
– Értem – biccentett a kapitány, s megint azt gondolta: „Kötöznivaló bolond.”
 
*
 
Minden úgy történt, ahogy Harold Morgan akarta. A Narvál csökkentett vitorlázattal húzott el a nagyobbik sziget keleti sziklanyúlványa mellett, miközben a hullámok tajtékot hánytak a hajó két oldalán. Mint a távoli mennydörgés, morajlott körös-körül az eleven, vége nincs óceán, mely a kék sokféle árnyalatában tündökölt, de a szárazföldhöz közel már zöld volt, akár a fű.
Egész moszatmező lebegett a part menti vizek felszínén, dúsan tenyészve abban az ásványesőben, melyet a zubogó ár mosott le a sziklákról. Ezüstös halrajokat vonzott magához e tengeri legelő, a halakat pedig delfinek és madarak csapatai követték.
Mivel történetesen dagály volt, a partot itt-ott ellepő mangrovefáknak csak a legmagasabbra nyúló léggyökerei meredtek ki a vízből: megannyi rimánkodó ujj.
Ezalatt a szigetecskén egyre nyaktörőbb mozdulatokkal lengették ruhadarabjaikat a hajótörötteknek vélt alakok. A szkúner orra azonban nem fordult feléjük; árbocait ugyan még jó darabig láthatták a Nagy-sziget buja őserdeje fölött, mígnem azokat is eltakarta a szárazföld hajlata.
A Narválon persze kisebb fejetlenség támadt. Egyik-másik matróz sehogyan se érte föl ésszel, miért nem veszik a fedélzetre nyomban a kendőlobogtató társaságot, akikről már a vak is láthatta, hogy nem vademberek. Marryat végül a tulajdonos nevében ígéretet tett: mikor hátrahagyják a szigetet, magukkal viszik a hajótörötteket is. Kapitányuk szavai többé-kevésbé megnyugtatták a legénységet, azt azonban már az együgyűek is gyanították, hogy valami nincs rendjén a fiatal Morgan tudományos expedíciója körül.
Mindeközben a Narvál a Hoggarty-föld északi partja mentén szelte a hullámokat. Harold, aki a hajóorrban tekergette borzas fejét, Allan bácsi térképéről tudta, hogy nem messze eszményi kikötőhely rejtőzik. Rövidesen meg is pillantott egy tágas öblöt, amelynek medencéjét nyugat felől bástyaszerű szirtfok védte.
Alig néhány perccel később a Narvál vasmacskája éles ívben kirepült.


 


[1] Luther Márton (1483–1546): német hitújító, az evangélikus egyház alapítója.
[2] Calvin (Kálvin) János (1509–64) francia-svájci hitújító, a református egyház alapítója.
[3] VIII. Henrik (ur. 1509–47): hírhedt angol király, az anglikán egyház alapítója.