Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 2. rész / VI. "Hajó!... Hajó!"

 

 
 
VI. fejezet 
 

„Hajó!... Hajó!...”

 

 
1
 
Hamarosan megint föltámadt Stevens embereinek névadó kedve: el akarták keresztelni a „vadak folyamát” és az előtte kiszélesedő öblöt is. Az elsőnek – deltatorkolata miatt – a Delta-folyó, a másodiknak a kézenfekvő Torkolat-öböl nevet adták. Majd az öböltől a Kristály-folyóig húzódó korallfövenyt Nagy-homokpartnak, a Tű-foktól nyugatra esőt pedig Kis-homokpartnak titulálták. Az utóbbi egy sekély vizű öblöcskéig nyúlt. Ez volt az a beszögellés a parton, amely legelőször akadt az érkező Darling útjába, s amelyben Stevens nem tartotta tanácsosnak horgonyt vetni. Most a meghiúsult kikötés emlékére Kudarc-öböl lett a neve.
A fenti földrajzi neveket is sorra bejegyezték a „Kingston-abrosz”-ra, és csakhamar a legtermészetesebb módon használták őket.
Egymás közt persze a Hoggarty-földet inkább a Nagy-, saját szigetecskéjüket pedig a Kis-szigetnek nevezték, míg a Piramis-hegyből a Gúla lett. Mindennapi társalgásuk során más újsütetű nevek is kicserélődtek vagy rövidebb alakot öltöttek. Legjobban a Madarak Földnyelve kopott el a használatban, olyannyira, hogy végül csak a Nyelvként emlegették...
Miután az erődudvaron emelt kalibák elkészültek, jóval több lett a matrózok ráérő ideje, hisz az élelemszerzésen, kézművességen és őrállításon kívül nem akadt más tennivalójuk. Így mind gyakrabban keresték fel a patak torkolatát. Kölykök módjára vetélkedni kezdtek, melyikük gyűjt majd a kagylókból legelőbb bő maréknyi csillogó igazgyöngyöt.
Míg nem tudták pénzzé tenni a zsákmányt, megbonthatatlannak tűnt közöttük az egyetértés, bár Stevens tartott tőle, hogy alkalomadtán tolvajlásokkal is számolni kell…
A bennszülöttek éjszakai támadása óta szinte eseménytelenül teltek-múltak a napok. Éberségük azonban mit sem lankadt. Valahányszor a Gyöngy-öbölnél jártak, tekintetükkel rendre a Delta-folyót fürkészték a haragoszöld fák mögött. Puskát mindig vittek magukkal, s a legkisebb gyanús neszre megtorpantak, szélsebesen szorítva vállukhoz a fegyvert.
 

palmaspart.jpeg

 
Olykor-olykor elbámészkodtak a Darling-öböl felé is, ahol az áttetsző vízben jól kivehetők voltak hullámsírba süllyesztett hajójuk körvonalai. Ámulva látták, hogy a főárboc csúcsa még dagály idején is kikandikál a habokból, s a szárazon maradó tereben lármás sirályok fészkelnek... A vízzel teli kabinokat és a rakteret, melyben a valparaísói megrendelőknek szánt gyapjúrakomány ázott, annál csöndesebben vették birtokba a néma rajokban suhanó lepényhalak.
Nem ez volt azonban a legkísértetiesebb, hanem az, amikor éjszakánként a lehulló kókuszdiók és más furcsa neszek baljós hangulatot teremtettek. Mindazonáltal a vallással vigasztalódó Stevens ilyenkor érezte igazán, hogy az anyatermészet egyetlen hatalmas egész, melyben valamennyi parány öntudatlanul szolgálja az isteni rendet – kivéve az embert, akit joggal söprűztek ki az édenkertből...
 
 
2

   Ez idő tájt Tupia arikinek hajszál híján meggyűlt a baja a forrófejűekkel, főként azokkal, akik elsőszülött fia körül csoportosultak. Mert amíg az öregek és a nők egyre inkább békét szerettek volna a Henua Iti kicsiny földjén tanyát verő homokbőrűekkel, addig az ifjak újabb és újabb terveket kovácsoltak a kifüstölésükre. Naponta szövögették ábrándjaikat a dicsőséges leszámolásról, melyben az istenek is felsorakoznak mögöttük.
   Egyidejűleg azért eleget tettek a vének és az ariki kívánságának: nem halásztak a lagúnában (ahogy azt Stevensék is megfigyelhették). Mindannyiszor jóval hajnal előtt vágtak neki az útnak, s csorogtak le a még sötétségbe merült Delta-folyón, majd kerülték meg a Nyugati-földnyelvet. Mire teljesen kivilágosodott, már a nyílt óceánon hánykolódtak a csónakok… Dél felé sem tértek vissza a faluba, hanem az északi part egyik szögletében kötöttek ki, ahol megsütötték a kifogott ikák[1] egy részét, s kisebb-nagyobb lakomát csaptak, attól függően, mekkora volt az aznapi zsákmány. Utána meddő, valóságtól elrugaszkodott fogadkozásokkal ütötték agyon az időt, melyek a homokbőrűek ellen táplált érzelmeiket tükrözték. Mindamellett megvárták a kurta alkonyt, s csak akkor eveztek ismét a lagúna veszedelmesnek ítélt vizére, onnan pedig árral szemben a falu kikötőjéig.
   Ezzel párhuzamosan a folyó partján a vahinék rendszeresen mosták az őslakók kedvenc kelméjét, melyet a kenyérfa háncsának hosszadalmas áztatásával és sulykolásával készítettek. Minél többször szárították ki a szövetszerű anyagot, annál fehérebb és lágyabban omló lett.
   Más szóval – az indulatok ellenére is – a régi mederben folyt tovább az élet Henua Nui paradicsomi szigetén.
 
 
3
 
Január a déli féltekén a nyár kellős közepének számít. E hónap utolsó napja különleges dátum lett R. L. Stevens kapitány és társai Robinson-életében, bár hajnal felé még egyikőjük sem gyanított semmit.
Stevens az első fénysugaraknál épp menyasszonya képét nézte a szállásául kijelölt faházikóban. Az eltelt évek alatt megtanult együtt élni a fájdalommal, anélkül, hogy ezt bárki látta volna rajta. A szigetre kerülésük óta csak olykor-olykor, rendszerint hajnaltájt vette elő a megfakult dagerrotípiát, mikor Ballantyne még javában aludt. Mindannyiszor lopva nézegette Emily vállig érő fekete haját, szép vonású, nagyon fehér arcát és gyönyörű, tágra nyílt szemét...
 

emily.jpg

 
Azon a napon, mikor a lány meghalt, valami összetört benne. Ezt azonban vasakarattal titkolta, s mert nem kért senki szánalmából, a ridegségig szenvtelen tengerészkapitány szerepét kezdte játszani. Nőre azóta sem nézett úgy, mint Emilyre; egyetlen szerelmei a hajók lettek. A bennszülötteket talán nem is azért gyűlölte olyan engesztelhetetlenül, mert nyomorúságos életre kárhoztatták, távol a civilizációtól, hanem azért, mert elsüllyesztették a Darlingot, a legszebb klippert, amellyel valaha dolga akadt…
Ballantyne ekkor megmozdult a másik derékaljon, s a kapitány – noha a harmadik tiszt tovább szendergett – villámgyorsan zsebre vágta Emily képét. Komor gondolataihoz már nem tért vissza; a legfontosabb tennivalók kezdték nyugtalanítani.
Menyasszonya halála után elpárolgott belőle az életkedv – olyannyira, hogy ha nem kap szigorú katolikus nevelést, talán még az öngyilkosságtól sem retten vissza. Ám az a párját ritkító helyzet, amibe a szigeten csöppent, egyszeriben felrázta (maga számára is váratlanul), s úgy érezte, mindent el kell követnie megmenekülésük érdekében.
…Az óceániai kakukk éles, vijjogó hangja fölriasztotta álmából a dzsungelt; közben a hajnalpír az utolsó hűs szellővel együtt surrant be a bambuszkeretű ablakon.
Stevens tapasztalatból tudta, hogy a nap egyik szaka sem fogható a hajnali órákhoz. A természet sohasem volt megnyugtatóbb, mint ilyenkor, amikor az izzó sugarak bearanyozták a kalibák nádfonadékát. Mire a nap az égbolt tetejére kapaszkodott, minden élet elbágyadt, noha tűrhetetlen forróságtól csak ritkán kellett szenvedni: az erős keleti szél többnyire elsöpörte a hőséget. Mellesleg ugyanez a szél hozta a passzátfelhőket is, amelyek vonulását előbb a Piramis-, majd a Bazalt-hegy akasztotta meg, s a két sziklaorom valósággal megcsapolta az alacsonyan szálló felhők sorát...
Stevens azonban jól tudta, hogy védelmük és élelmük biztosítása az első, így gondolatai magától értetődően fordultak el a passzátszél áldásos következményeitől. Számára éppolyan nyilvánvaló volt, akárcsak a többieknek, hogy lőszerük fogytával a hal- és rákfogás fokozatosan háttérbe szorítja majd a vadászatot. Most jött el az ideje annak, hogy minden maradék töltényt a bennszülöttek esetleges rajtaütésére tegyenek félre. „Ha a jövőben is vadpecsenyét akarunk enni, csak hurkot vagy tőrt vethetünk” – döntötte el Stevens, gyanítva, hogy társai nem egykönnyen mondanának le a malacok, vízidisznók és tengeri madarak húsáról.
A halászathoz egyébként kezdettől fogva szigonyokat használtak, amelyek mindegyike hosszú, karvastagságú bot volt. Köveken fent késpengét kötöztek a végükre. A feladatra vállalkozó matrózok többnyire a Sziklás-patak alsó folyásánál próbáltak szerencsét, vagy közvetlenül a Gyöngy-öböl partján.
A rákfogáshoz ellenben bambuszvesszőkből fontak durva kelepcét, s csalétkül kókuszdiót tettek a közepébe. Másnap reggelig a kelepce telis-tele lett nyüzsgő, vastag ollójú rákokkal: egyik-másik hosszabb volt, mint az emberi ujj. A rákászok azután nagy levelekből készített tarisznyafélékben hozták haza zsákmányukat.
(Mikor a dzsungelban élelem után jártak, akkor is vagy az említett tarisznyákat vitték magukkal, vagy a szintén pálmalevélből font gyűjtőkosarakat, melyeket rendszerint a vállukon átvetett boton hintáztattak…)
Stevens ekkor hallotta, hogy egy kisebb csoport verődik össze a szabadban, de beszédük elárulta, hogy nem halat vagy rákot fogni készülnek.
A tengerészek csakugyan jókedvűen fecsegtek odakinn. El is határozták: mihamarabb lerándulnak a vízpartra. Szélsebesen faltak hát valamit, majd távoztak az erődből; délelőtt kilencig volt három teljes órájuk, s az időt gyöngyhalászattal szerették volna agyonütni.
A palánkon nem nyílt szabályos kapu. Annak, aki el akarta hagyni az udvart, három mozgatható farudat kellett kiemelnie az árokból. (A többi cölöppel korántsem lehetett boldogulni ugyanígy: alaposan körültiporták őket földdel.) A három rúd nappal apró híd módjára nyújtózott az árok fölött. Estefelé ellenben visszakerültek a helyükre, s még így is két őr vigyázta, nehogy valaki az éj leple alatt kiemelje őket.
A „gyöngyhalászok” is a fönti módon hagyták oda az erődöt. A két éjszakai őr a cölöpfal tövében maradt; még nem érkezett el a váltás ideje. Nyakukat nyújtogatva bámészkodtak a távozók után, akik nesztelenül, puskájukat markolászva lépkedtek a palánk árnyékában, a környező sűrűt kémlelve.
Noha az utolsó támadás óta hetek teltek el, az elővigyázat továbbra sem volt fölösleges. Az őslakók bármelyik pillanatban meglephették őket. Ilyenformán a kimerészkedők csak akkor lélegeztek föl, mikor már ép bőrrel lejutottak a Gyöngy-öböl partjára.
 

part3.jpeg

 
Hajszálra ugyanabban a pillanatban Kingston rontott be a kapitányhoz.
– Nem tudom, mitévő legyek, uram!
Stevens kérdő tekintetet vetett rá.
– Cooper napok óta nincs magánál – folytatta a másodtiszt elkínzott hangon. – Magas láza van... félrebeszél... Miss Evans és én felváltva virrasztunk mellette, de hiába. Félek, hogy... – Kingston megtörölte verítékező homlokát. Tiszti uniformisa bepiszkolódott, haja a szemébe lógott, ádámcsutkája átdöfni készült a félrecsúszott inggallért. – Attól tartok, Cooper a végét járja, uram.
 
*
 
A Gyöngy-öböl partját borító homok szikrázott a napsütésben. Föltámadt a szél is, a közelben ágaskodó pálmák levelei halkan zúgni kezdtek.
– Rajta, fiúk! – bömbölte Smollett. – Tegyétek vízre a tutajt!... Szaporábban! Ne bámészkodjatok!
A matrózok odalódultak a homokon heverő tutajhoz, melyet egykettőre a hullámokra hajítottak, majd Smollett-tel együtt fölkapaszkodtak rá. Csak az öböl közepén fékezték meg a rozzant alkotmányt.
– Nos? – hunyorított a főkormányos. – Ki lesz az első?
Egymásra pillantottak. A tutaj orrában Jackson ült, oldalvást elválaszthatatlan cimborája, Spencer. Mögöttük szétszórtan kuporogtak a többiek.
A nap már melegen tűzött, ám hevét csökkentette a föltámadó szél. Az öböl felszínén tarajos hullámok zongoráztak végig.
Spencer kiegyenesedett.
– Te kezded, Damon fiam? – sandított rá Smollett. – Helyes. Nemo omnibus horis sapit...[2] Add oda neki a kötelet, Phytias!
Noha Jackson egy kukkot sem értett latinul, fülig érő szájjal nyújtotta Spencer felé a vastag liánkötelet, melyet még az erődből hozott magával. Damon Spencer villámgyorsan a derekára hurkolta, majd odalépett a tutaj pereméhez, s lenézett a vízbe.
Tisztán látszott az öböl feneke. Az iszapba nyomódva szeszélyes formájú kövek alkottak labirintust, zöld növények hajazták körül a gyöngykagylók házait, fölöttük lepényhalak cikáztak.
– Mire vársz, pajtás? – kérdezte jóindulatúan Smollett, aminek hallatán Smith, Thomson meg a többi matróz akaratlanul is vigyorogni kezdett.
Spencer elkapta szemét a vízről, tüdejét pattanásig szívta levegővel, s mielőtt elrugaszkodott volna, a délkeleti látóhatárra pillantott. Hirtelen megmerevedett: ugráshoz lendülő karja kinyújtva maradt az orra előtt.
– Hát beléd meg mi az istennyila ütött? – morgolódott Smollett, s akárcsak a többiek, követte Spencer tekintetét.
Jackson tért magához legelőbb.
– Hajó! – ordította torkaszakadtából, s talpra szökkent. – Hajó!…
Váratlan fölpattanására a tutaj megingott, de nem esett nagyobb baj, csupán Spencer pottyant a vízbe. Társai ügyet se vetettek kalimpálására és prüszkölésére (legkevésbé a szitkaira): még mindig megbabonázva bámultak a tenger felé, ahol egy viharvert szkúner bukdácsolt a hullámokon.


 


[1] Halak. (polinéz)
[2] Senki sem okos minden órában. (latin)