Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 2. rész / V. Kalandok két világtengeren

 

 
 
V. fejezet 
 

Kalandok két világtengeren

 

 
 
A Narvál orrtőkéje épp egy hete szelte az Atlanti-óceánt. Szép idő volt, s a tiszta égbolton vándorló nap hamarosan elérte a zenitet; mintha csak erre várt volna, a Gough-sziget beleolvadt a messzeségbe... Meleg volt a levegő, de az égető forróság megszűnt: nem övezte többé a hőség függönye a szkúnert, mint az előző napokban, amikor még a kátrány is megfolyt a fedélzeten és a fém alkatrészek úgy áttüzesedtek, hogy ha valaki hozzájuk ért, fölszisszenve kapta vissza a kezét.
Az árbocok környéke nyüzsgött az emberektől. A pihenő hajósok – a napellenzőnek használt ponyvák árnyékában – éktelen lármát csapva kockáztak, kártyáztak.
Maga Harold Morgan, valamint Marryat és Harte eközben a parancsnoki hídon ácsorgott.
Odalent Salgari épp úgy döntött, hogy némi mulatság után néz; a tatfedélzeten le is cövekelt négy matróz mellett. A kártyajáték szemlátomást fölkeltette kíváncsiságát (sőt úgy tűnt, mintha a vállán kókadozó papagáj is megélénkült volna).
– Fogadást ajánlok – vetette oda foghegyről.
A matrózok gyanakvó szemmel hunyorogtak fölfelé.
– No és miben fogadjunk? – kérdezte az egyik, akinek boglyas rőt haja volt.
Salgari válasz helyett elkérte a kártyacsomót, szélsebesen megkeverte, majd ujjai egyetlen mozdulatával legyező alakban széthúzta.
– Válaszd ki az egyiket, és jól vésd eszedbe, mi van rajta! – rendelkezett egy gyakorlott szemfényvesztő hangján, s a lapokat a rőt hajú orra elé tartotta.
A fickó szó nélkül engedelmeskedett.
– Mutasd meg Senecának is!
– Mi az ördögnek?
– Tedd csak, amit mondok!
A rőt hajú nem berzenkedett tovább. Társai kíváncsian figyelték a jelenetet. A papagáj oldalt fordította fejét, s fekete gombszemével a kártyalapra pislogott.
 

papagaj.jpg

 
– Ennyi elég! Keverd a lapot a többi közé!... Úgy, ni. Most terítsd szét őket, de vigyázz, hogy a képes felük legyen fölfelé!
A rőt hajú maga elé hintette a zsíros fényű lapokat.
– Elhiszed – kérdezte az olasz –, hogy Seneca ki tudja választani mind közül azt, amelyiket a csőre alá dugtál?
– Ez a hülye madár? – röhögött a fickó. – Még ha majom lenne… vagy kutya.
– Elhiszed?
– Nem én!
– Márpedig mérget vehetsz rá, hogy megcsinálja. Fogadjunk!
– Vigyázz, Joe! – kotyogott közbe a rőt hajú egyik társa. – Én már láttam effélét.
Joe a fejét vakarta.
– Áll a fogadás? – erősködött Salgari.
– Nem bánom. De kicsi legyen ám a tét!
– Az lesz. Nem akarlak én kifosztani.
Miután megállapodtak, Salgari leemelte válláról a papagájt, s a fedélzetre pottyantotta. Seneca tüstént ide-oda kezdett ugrálni a kártyalapokon, fél lábával is boszorkányos ügyességgel túrva szét őket; legvégül az egyiket finoman megragadta csőrével, mint egy falevelet, s föltartotta a levegőbe.
– Még ilyet! – hüledezett Joe, ahogy tekintete a kiválasztott lapra esett. – Szavamra, ez volt az!
– Derék madár – dicsérte meg nem mindennapi kedvencét Salgari, majd bezsebelte a nyereményt, s villámgyorsan odébbállt.
A papagájt mellesleg egy vén mutatványostól vásárolta, amikor néhány éve Marseille-ben kódorgott. Azóta bizonyságot szerzett róla, hogy megérte az árát. Nem is vált volna meg tőle egykönnyen: jobban a szívéhez nőtt, mint bármelyik cimborája. A mutatványostól tudta meg azt is, hogy Seneca valamelyik ópiumháborúban veszítette el fél lábát, mégpedig a kínai császár oldalán – igaz, előtte éles csőrével egy angol tábornokot tett csúffá. Salgarinak persze volt annyi sütnivalója, hogy belássa: e vitézi dicsőséget a Brit Birodalom területén nem tanácsos szétkürtölni...
A farkosárnál épp Grimm bámészkodott, széles derekával támogatva a rézkorlátot.
– Micsoda agyafúrt csirkefogó vagy te, Guido! – jegyezte meg, mikor az olasz a közelébe ért.
– Hisz csak a tréfa kedvéért csinálom – mentegetőzött Salgari.
– Merő tréfából rövidítettél meg engem is, igaz-e? Hogy Bob ezüstdollárosáról ne is beszéljünk... Mondd, még sose fogott mellé a madarad?
– De nem ám! – hencegett Salgari.
– Csak nehogy egyszer eldöngessenek – vigyorgott görbén a német, s a tenger felé fordult.
 
*
 
Néhány nappal később a kártya kisebb verekedést okozott a Narválon. Ám ebben nem Seneca volt a ludas: mikor az eset történt, a papagáj – gazdájával együtt – a szkúner belsejében szunyókált.
Délelőtt fél tíz körül kezdődött a baj.
– Doyle csal! – pattant föl egy Krüger nevű búr matróz, s a vele szemközt kuporgóra bökött.
– Nem igaz! – rikoltotta a másik borízű hangon, és már ő is talpon volt.
Az álmos fedélzet rögtön megelevenedett.
– Saját szememmel láttam, hogy a csomó aljáról vette a lapot! – tajtékzott a búr ökölbe szorult kézzel.
– Egy szavát se higgyétek, boys! A tetejéről húztam!
– Csaló gazember!
– Hazug fráter!
– Szeszkazán!
 

szeszkazan.jpg

 
A két fickó ölre ment. Társaik szempillantás alatt körbeállták őket, és ki az egyiket, ki a másikat kezdte biztatni.
– Ördög és pokol! – hallatszott ekkor egy dühös hang. – Mi az úristen folyik itt?!
Az embergyűrű szétnyílt, s valamennyi tekintet Marryat kapitányra szegeződött. A következő pillanatban mindkét vétkes egyszerre kezdett magyarázkodni, de a kapitány leintette őket.
– Ide figyeljetek, naplopók! – dörögte, s széles arca megfeszült a szakállgubancok alatt. – Ha még egyszer verekedés tör ki a hajón, a bűnösök megkóstolhatják, milyen sós a tenger! Hadd legyen végre egy jó napjuk a cápáknak! Megértettétek?!... Ti pedig – fordult a két civakodóhoz – kefét, vödröt fogtok! Ragyogjon az utolsó deszka is a taton! Az áldóját!
Ezzel a dolog el is lett intézve.
Marryat egyébként kedélyes ember volt, csöppet sem az a zord tengeri medve, amilyennek külseje alapján gondolni lehetett. De már az első nap ráeszmélt: a Narválra a legzüllöttebb bajkeverők és kenyérpusztítók közül toborozták a legénységet. Minden erélyét latba vetve igyekezett hát fönntartani a rendet.
Ami őt magát illeti, kizárólag azért állt kötélnek, s szegődött el erre az útra, mert Harold Morgan máskülönben nem volt hajlandó megvenni tőle az öregnek bélyegzett hajót.
 
*
 
Egy héttel később az árbocőr jelentette az Estados-sziget fölbukkanását. A Narvál elérte Dél-Amerika partjait, s parancsnokának döntenie kellett, hogy a Magellán-szoros vagy a Drake-átjáró felé fordíttatja-e a hajó orrát; Marryat az utóbbit választotta.
A szél északról fújt, délebbre űzve a Narvált, mint ahogy Marryat kapitánynak ínyére volt. Így a szóban forgó vizeken már észleltek néhány ártalmatlan jégtáblát is, melyek a Bellingshausen-tengerről sodródtak föl. A szél végül keletire fordult, s a hajó nyílegyenesen, dagadó vitorlákkal siklott át a Csendes-óceánra. A Hoorn-fokot meg sem pillantották: olyannyira messze délen szelték a hullámokat, hogy a hírhedt szirt mindvégig ködbe burkolódzott...
Másnap fekete pontok tünedeztek föl nyugaton.
– A Diego Ramírez-szigetek – mondta Marryat.
– Már megint egy spanyol név! – füstölgött a mellette toporgó Harold. – Miért nem tudtak ezeknek az istenverte szigeteknek tisztességes angol nevet adni?
– Talán mert spanyol nyelvű országokhoz tartoznak – vélte Marryat nem minden gúny nélkül.
Harold erre (jobb híján) angolosan távozott a hídról...
Mindezidáig hallatlan szerencséjük volt: a Hoorn-fok megkerülése a tengerészhagyomány szerint ezer veszéllyel jár. De számukra csak most kezdődtek a bajok. Mihelyt elérték a Diego Ramírez-szigeteket, rohamosan lanyhulni kezdett a szél, majd kisvártatva a levegő utolsó rezdülése is elhalt. A vitorlák íve lelohadt, s a hajótestet csupán korábbi lendülete hajtotta előre. A Narvál lassan-lassan megállapodott a víz színén; még a láthatatlan áramlatok is elkerülték.
Ezután a hajó órák hosszat lebegett (úgyszólván mozdulatlanul) az elhagyatott óceánon. A legénység kedveszegetten várakozott.
Míg a gyászos vizeken vesztegeltek, furcsa, pokolbéli hangok úsztak feléjük a ködben, ugatásszerű hangok, melyek a sziklákkal borított szigetek közül szálltak a magasba. Látni azonban egyetlen élőlényt sem lehetett.
Salgari a mellvédnél könyökölt, s a titokzatos vakkantásokat fülelte. Félig-meddig előrehajolva kémlelte a kietlen partokat. Sohasem bolyongott még ennyire délen, s most kíváncsian fürkészte a szeszélyes alakú szirtek elmosódó kőcsipkéit.
A következő pillanatban Harte bukkant föl. Kimért léptekkel közeledett a tat irányából – elmaradhatatlan pipájára harapva –, majd megtorpant, és ő is a mellvédnek dőlt. Nem csodálkozott a hangokon: valaha bálnavadászhajón szolgált, s két ízben is megfordult errefelé.
Salgari elképedve bámult rá.
– Vadkutyák ugatnak, Bob? Vagy farkasok?
– Tengeri oroszlánok – felelte közönyösen a hórihorgas jenki, s megszortyogtatta a sűrű párától mind csapnivalóbban szelelő pipáját.
 

fokak.jpg

 
Az oroszlánfókák ugatása több-kevesebb szünettel megismétlődött.
– Baj lesz még ebből – dünnyögte váratlanul Salgari, tőle szokatlan borúlátással.
– A fókákból?
– A szépreményű utazásunkból, Bob – mondta nyomatékkal az olasz, mire Harte is elkomorodott.
Egy óra múlva gyönge ellenszél akaszkodott a vitorlákba, s Marryat parancsot adott az addig kókadtan csüngő vásznak bevonására.
Napszálltáig még volt három órájuk; ezalatt a nyugati szél halkan muzsikált a kötelek közt. A víz ugyan a Narvált csapdosta, de nem vetette túlságosan hátra. Szürkületkor azonban fokozódtak a szélrohamok. Rövidesen vad hullámok kezdték döngetni, szinte pörölyözni a hajót, s Haroldnak a Hoorn-fok békés megkerüléséről szőtt álma egy csapásra összeomlott.
A sötétség beállta után mintegy tíz fokot zuhant a hőmérő higanyszála, s a hideg csontig hatolt. Tőrőlmetszett sarkvidéki förgeteg rontott a Narválra. A felfröcskölő vízpermet ráfagyott a deszkákra, és valóságos jégpályává változtatta a fedélzetet. Tetejébe a hajó nyaktörő bukdácsolása sem könnyítette meg a matrózok dolgát...
Miután kitört a vihar, Harold visszavonult, s szűk kajütjében gubbasztva várta a fejleményeket. Az ágy szélébe kapaszkodva, kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett úrrá lenni szája görcsös rángatózásán. Ezerszer megbánta már, amiért fittyet hányt Allan bácsi útmutatásának, s a berzenkedő Marryat kapitányt is meggyőzte: Holland India helyett a Tűzföld felé fordítsák a Narvál orrát.
Még sohasem élt át vihart a nyílt óceánon. Az indulásukat követő napokban egykettőre keresztülesett a tengeribetegség viszontagságain, s azt hitte, többé nem érheti semmi baj... Most iszonyú rettegés töltötte el. Mi több, a sötétségből – a lámpást persze elfeledte meggyújtani – torokszorító hangokat hallott.
„Képzelődöm” – gondolta sajátos józansággal, mert ilyesmi máskor is megesett vele. Lelki szemeivel Edgar bácsikáját látta, akinek sírhantján (a fokvárosi köztemető bejáratánál) valószínűleg kisarjadt már az első fű; most mégis elevenebbül magasodott fölé, mint valaha, s szigorúan megrótta, amiért figyelmeztetése ellenére nekivágott a tengernek.
– A kapzsiság okozza majd a vesztedet! – mennydörögte fülébe régimódi intelmeit, többé-kevésbé a vihar hangján.
Harold testét kiverte a veríték. Fülére szorította két kezét, de tudta, hogy erőfeszítései hasztalanok, hisz mindez túlcsigázott elméjének a műve; ráadásul valamelyik sarokból mintha kárörvendő nevetés hallatszott volna.
– Önző, gőgös és megátalkodott ember vagy te, Harold Morgan – folytatta csalhatatlanul a hang. –A büntetésed is méltó lesz...
– Elég! – ordította Harold, s fölpattant az ágyról. E pillanatban a hajó recsegve-ropogva megdőlt, ő fejjel előre nekizuhant a kajüt falának, s olyan szerencsétlenül verte be lüktető halántékát, hogy azonnal eszméletét vesztette...
Mikor fölocsúdott, az egyik szögletben hevert, mint egy félredobott zsák. Méhkasként zúgó koponyájában csak lassan tisztultak ki a gondolatok. Végül megkönnyebbült sóhajjal tápászkodott fel.
Az iméntihez hasonló rohamok közül az elsők még siheder korában jelentkeztek, s azóta mind sűrűbben követték egymást.
„Márpedig nem vagyok bolond” – erősítgette magának, miközben a kabinfolyosón át a fedélzetre botorkált.
Odafönn metsző szél vágott az arcába. Lassanként felködlött előtte a híd komor tömbje is, és arrafelé irányította lépteit.
– Hé!... Hahó!... Mr. Marryat!... Ott van?! – kiáltozott már messziről, mialatt a kötélzetbe fogódzva csúszkált előre a jégkásás fedélzeten.
– Az ég szerelmére – dörgött a homályból Marryat basszusa –, mi keresnivalója van itt?! Eredjen vissza a kabinjába, amíg nem késő!
– Minden rendben, kapitány?!
– Hát persze! Csak menjen már, az istenért!
 

eso2.jpeg

 
Ekkor nagy kopogással megeredt a jégeső. Harold, aki biztosítókötél nélkül, hajadonfőtt lézengett a sötétben, tüstént a kabinfolyosóra menekült...
Az elemek dühe csak virradatkor kezdett csillapulni. A jégverés már előbb abbamaradt, s mikor feltűntek a hajnal fényei, elültek a heves szélrohamok (jószerével egyik pillanatról a másikra).
Ahogy kireggeledett, megenyhült az idő is. A hőmérséklet rövidesen fagypont fölé emelkedett: megolvadt a fedélzetet borító jégkéreg, és a piszkos lé az ürítőnyílásokon át belecsorgott a tengerbe. Közben kitisztult az égbolt. A felhők maradványai elvitorláztak keletnek, s a Narvál barátságos napsütésben folytathatta útját, mintha mi sem történt volna.
 
*
 
Tíz nappal a tűzföldi vihar után szokatlan eseménynek lehettek tanúi azok, akik épp a Narvál fedélzetén tartózkodtak. Délelőtt kilenc órára járt az idő; a hajó a chilei partokkal párhuzamosan siklott északnak (igaz, sok-sok mérföldre a kontinenstől). Újra forró és párás volt a levegő.
E pillanatban magányos bálna bukkant föl nyugaton, s egyenest a szárazföld felé úszott. Láthatólag beteg volt: ormótlan testét kétségbeesett erőlködéssel dobálta előre.
Mikor közelebb ért a hajóhoz, az összesereglett tengerészek jól kivehették, hogy több sebből vérzik. Melluszonya tövéből egy, a hátából fél tucat szigony „szakállas” nyele meredt elő. A sebek új keletűnek tűntek; nyilvánvaló volt, hogy bálnavadászhajó portyázik a környéken.
A roppant testet még számos sebhely is borította. Patakzott belőlük a vér: széles vörös ösvény húzódott az óceánban.
A cethal a kék vagy óriás bálnaként ismert fajtához tartozott, s Grimm szerint nyomhatott másfélszáz tonnát is. Tudvalévő, hogy a kék bálna a földkerekség leghatalmasabb teremtménye; a matrózok mohó kíváncsisággal bámulták.
Az állat alig néhány kötélhossznyira közelítette meg a Narvált. Jól láthatók voltak a nyomában cikázó cápák is, melyek emberfejnyi darabokat szakítottak le róla; a kék óriás mind több sebet kapott, s a kiömlő vér újabb és újabb támadót csalt köré.
– Teringettét! – krákogta Harte.
– A dögök alaposan ellátják Behemót uraság baját – jegyezte meg erre Grimm félig tréfásan, félig bölcselkedve. – Még hogy az állatok jobbak nálunk! Dajkamese. Gonoszak és irigyek, akár az ember.
– Kötve hiszem – vetette ellen Salgari, de Grimm nem válaszolt.
Mindeközben a bálna egyre lassabban hömpölygött előre, s úgy tűnt, a végét járja; hébe-hóba csapott még egyet a farkával, hogy elűzze a cápákat. Már a fecskendőnyílásából fújt vízsugár is véres volt.
A matrózok áttódultak a fedélzet másik oldalára, mihelyt a bálna elbukdácsolt a hajó előtt. Irama tovább lanyhult, s alig távolodott el az orrtőkétől, amikor hirtelen délnek fordult. Utolsó erőfeszítés gyanánt fokozta sebességét. Végül mérhetetlen farkát kínlódva a hullámok fölé lendítette, s mialatt a cápák száma megkétszereződni látszott, a mélységbe fúrta magát. Noha tölcsérforma örvényeket kavart, még jó darabig látni lehetett sötét árnyát, mígnem az is szertefoszlott; üldözői azonban a tenger alsóbb rétegeibe is követték.
Teltek a percek. Egyszerre csak újra megjelent egy terjedelmes folt, rohamosan közeledett a felszínhez, s a következő szempillantásban hátára fordulva fölbukott a bálna. A cápák tülekedve fogták körül a tetemet. Tovább folyt a véres lakoma, de ezt a fedélzetről kíváncsiskodók finnyásabbjai már nem méltatták figyelmükre.
Alig ült el a lárma, amivel a matrózok a bálna haláltusáját kísérték, a navigációs kabinban Marryat és az ifjú Morgan az atlasz fölé görnyedt.
– Itt vessünk horgonyt – suttogta Harold, s ujjával a polinéz szigettenger egyik pontjára mutatott, majd kibökte a megadott hely koordinátáit is.
Marryat közelebb hajolva hosszasan hunyorgott.
– Hiszen ott nincs egy zsebkendőnyi szárazföld sem – mondta végül elképedve.
– Dehogy nincs! – vágta rá Harold diadalmasan.
– És a térkép?
– Pokolba a térképpel!
Marryat kapitány tanácstalanul simogatta kusza szakállát. Nem értette, mit akar ez a talányos viselkedésű fickó, aki saját bevallása szerint most vitorlázik életében először a Csendes-óceánon. Már nyitotta volna a száját, hogy ellentmondjon, de Harold megelőzte.
– Itt kötünk ki és punktum! – csattant fel. – Vegye tudomásul, kapitány, hogy ezen a hajón egyedül nekem van jogom meghatározni az úti célt!
Marryat néhány pillanatig fehér, majd vörös arccal bámult rá, aztán lenyelte dühét, s egyetlen szó nélkül vállat vont. „Ez őrült” – gondolta magában.
Harold kifelé lódult a kabinból, ám az ajtó előtt hirtelen megtorpant.
– Bocsásson meg, kapitány úr! – mondta váratlan csöndességgel, hovatovább megalázkodva. – Mostanában szörnyű nyugtalan vagyok. Sehogy sem tudom megszokni ezt az átkozott éghajlatot...
 
*
 
A Narvál még ugyanaznap áthaladt a déli félgömb huszonhetedik szélességi körén.
Három órával azután, hogy Marryat mindezt ütött-kopott műszereivel is megállapította, elkurjantotta magát az árbockosárban mélázó őrszem:
– Föld! Előttünk szélirányban föld!