Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 2. rész / IV. Erőd és erény

 

 
 
 
IV. fejezet
 
Erőd és erény
 
 
A Darling menekültjei lassacskán megszervezték új életüket a Stevens-szigeten. Ahogy telt-múlt az idő, egyre megszokottabbá vált a nappalok (és éjszakák) kerékvágása. Virradatkor fölkeltek, ettek valamit a tábortüzek mellett, majd három nagyobb csapatra oszlottak. Az egyik halászni ment – alkalomadtán vadászni is –, a másik gyümölcsöt, gombát, ehető gyökereket szedett az erdő mélyén, míg a harmadik a kunyhóépítésben és a cölöpverésben vett részt.
A fogolyszöktetés éjjelén tudniillik tágas barlangot fedeztek föl, s oda húzódtak be. Egy patak mentén botladozva jutottak el hozzá, mely ugyanabba az öblöcskébe torkollt, ahol tutajukkal partot értek. A hatalmas sziklaüreg kitűnő szállásul szolgált: szögleteiben se vadállatok, se mérges kígyók, se fullánkos rovarok nem tanyáztak, s hasadékaiba is csak ártalmatlan denevérek fészkelték be magukat... Másnap azután tanácskozást tartottak, amelyen elhatározták, hogy a bennszülöttek ellen faerődöt emelnek a barlang tőszomszédságában.
Az erőd felépítése szinte emberfölötti terhet rótt rájuk. Késeken kívül csak néhány szekercével rendelkeztek, így először is faszerszámokat, legfőképp ásókat és lapátokat faragtak; ezekkel mélyítették ki azt a körkörös árkot, amelybe később az erődpalánk tíz láb magas pálmatörzs-rúdjait állították.
Szó, ami szó, Ballantyne az egész munka alatt hol pirosra gyúlt képpel bámulta a gyakran feltűnő Miss Evans kecses mozdulatait, hol szégyenlősen földre sütötte a szemét. Summa summarum,[1] úgy viselkedett, mint aki menthetetlenül beleszeretett a csinos, kedves szavú és a nehézségek ellenére is kiapadhatatlan életkedvű lányba. Szenvedélyes érzelmeit azonban egyelőre önmaga előtt is bűnként titkolta.
Mivel az építkezés lassan haladt, amíg be nem fejeződött, megduplázott őrség ügyelt a kolónia biztonságára. Napközben két ember kémlelte a szigetükön magasodó hegy tetejéről a környező lagúnát: ha csónak közelített, tüstént jelezték. Éjszaka a barlang szűk szájában szorongtak állig fölfegyverzett matrózok, a többiek álmát vigyázva.
Az első napok során valóban megkíséreltek néhány támadást a bennszülöttek; először kora délelőtt bukkantak föl, másodszor már éjszaka. Az előbbit Stevens és társai könnyűszerrel visszaverték: miután megneszelték a szándékot, a partra rohantak, és egy-két figyelmeztető lövést adtak le. A dörrenések hallatán a csónakok megfordultak, majd hanyatt-homlok visszatértek a deltatorkolatú folyóhoz.
Az éjjeli támadás már jóval veszedelmesebb volt. A bennszülöttek a sötétség leple alatt szálltak partra – Keave Iti vezette őket –, s ráakadtak a barlangra is, melyet valóságos ostrom alá vettek. Diadalüvöltést hallatva futottak a fekete bejárat felé, s az őrök kénytelenek voltak közéjük pörkölni és többüket megsebesíteni.
– Átkozott bolondok! – ordította a képükbe Smollett, a strázsálók parancsnoka. – A vesztetekbe rohantok, ti hígvelejűek! – Azzal leterített még egy támadót.
Jackson és Spencer, a két másik őr is folyamatosan tüzelt. A váratlan lövöldözésre az alvók is fölriadtak álmukból, s néhányan (puskájukkal a kézben) a barlangtorokhoz surrantak.
– A vadak? – kérdezte Roderick Thomson ostobán.
– Istenverte kannibálok – szitkozódott nyögve Spencer, mialatt újratöltött.
Végre-valahára a szájtáti Thomson is eldurrantotta flintáját.
– Nem bírhatják sokáig ezt a fogadtatást – tette hozzá Jackson is, látva, hogy mások sem haboznak tüzet nyitni.
– Elkotródnak, fiacskám, egyet se félj! – biztatta Smollett két lövés között.
A támadók, akiknek az újabb kudarc már-már eszét vette, a következő percben csakugyan meghátráltak. Őrjöngtek dühükben, ám a lőfegyverektől való páni félelmük haragjuknál is erősebbnek bizonyult, s végül – sebesült társaikat cipelve, vonszolva – visszamenekültek csónakjaikhoz.
Meg sem álltak Henua Nui korallhomokos partjáig.
 
*
 
A bennszülöttek nem kíséreltek meg újabb rajtaütést. Nappal még a lagúnát is elkerülték csónakjaikkal[2] – korábban mindig ott fogtak halat –, s északon eveztek ki a nyílt tengerre, bár azokon a vizeken a szilajabb hullámverés megnehezítette a halászatot. A bosszúvágy persze továbbra is fűtötte őket. A fövennyel ölelkező, menedéket nyújtó őserdő szélén gyakran villogott a levelek, virágok és liánok réseiben néhány szempár, mely a motu[3] (más néven Henua Iti)[4] felé tekintett...
 

kissziget.jpeg

 
A homokbőrűek közül csak nagyritkán mutatkozott egyik-másik, s az is csupán az apró öböl környékén. Ott, ahol még mindig szárnyaszegetten hevert az átkelés alatt használt hitvány tutaj.
Az öblöcske alját gyöngykagylók lepték; hamarosan föl is került a „Kingston-abrosz”-ra a legújabb név: Gyöngy-öböl. Ám Stevens és társai nem érték be ennyivel. A középen emelkedő hegyet Bazalt-hegynek, az öblöcskébe torkolló csermelyt – a meder sárkánytojás nagyságú kövei miatt – Sziklás-pataknak keresztelték el. A Stevens-sziget hosszúkás nyugati csúcsa pedig a Madarak Földnyelve nevet kapta, mivel tömegestül fészkeltek és költöttek ott a tengeri szárnyasok.
A barlangtól alig puskalövésnyire sok hibiszkusz- és még több orchideabokor virágzott. Hamar rátaláltak e természet alkotta parkra: Orchidea-kert lett a neve. Volt még a szigeten (a pataktól északra) egy másik, hasonlóképpen kellemes zug is, ahol a vékony földtakaró nem tudott sűrű erdőt nevelni; ezt Miss Evans finomkodva Pagonyként emlegette, s nemsokára valamennyien így hívták.
Egy szó, mint száz: a Darling menekültjei önmaguk számára is meglepő gyorsasággal és talpraesettséggel alkalmazkodtak a rendkívüli körülményekhez.
 
*
 
Körös-körül a dzsungelban bő termést hoztak a citromfák. A hetekkel korábban földre hullott, túlérett kókuszdiók pedig igazi ínyencfalatok voltak, de ehetőnek bizonyult a fiatal pálmák szárának belseje is.
A terebélyes lombú kenyérfák ágai közt, melyek girbegurbán nőttek mindenfelé, jókora termések csüngtek; kemény héjuk lassú tűzön pirítva kipattant, leválva a gyümölcs húsáról. Stevens és a többiek hol ujjaikkal törték szét e rostos eledelt – éppúgy, akár a lepényt vagy kenyeret –, hol fölszeletelve, friss kókuszolajban ropogósra sütötték.
A táró volt a legközönségesebb vadgumó, amit szabadon tenyészve találtak a rengeteg mélyén, sőt itt-ott még batátára is akadtak. Mindkettő a burgonyát juttatta eszükbe. Vadon termett az ananász és a fei is; az utóbbi kivált a Bazalt-hegy nyugati lejtőin; gyümölcse nyersen ehetetlen volt, de parázson megsütve csemegének is beillett. A tövises narancsfán pedig egymás mellett látták nőni a fehér virágot a még zöld és a már aranyszínű gyümölccsel.
…Míg az erőd föl nem épült, valamennyien a barlang sziklaboltozata alatt háltak – összefont pálmaleveleket használva derékaljul.
Amikor végre elkészült a palánk, szóba került, hogy külön-külön álló, két-három személyes lakóépületekre – jobban mondva kalibákra – lenne szükség. Fölmerült azonban, hogy így az erődudvar kényelmetlenül zsúfolttá válik. Néhányan javasolták ugyan, hogy építsenek tágasabb erődöt, ám ezt a többség lehurrogta. Végül a következőben egyeztek meg: a már kész udvaron emelik a házikókat, olyanformán, hogy bambuszfonatú oldalfalaikat egymáshoz tapasztják.
Nem tudták persze az összes kalibát egy vonalban fölépíteni, ezért két, félig-meddig párhuzamos sorban húzták föl őket, s hagytak közöttük egy szabálytalan „utcát”. Az ajtók az utóbbira nyíltak. Bambusznádat pedig azért használtak a falakhoz, hogy a fonadék rései beeresszék majd az illatos őserdei levegőt, bőségesen megtöltve az ott lakók tüdejét.
A kalibák elkészültével Mrs. Hoggarty a társalkodónőjével, Stevens kapitány Ballantyne-nal, Kingston a nagybeteg Cooperrel költözött közös fedél alá. A többiek viszont (helyszűke miatt) kijelölt szállásukat csak hármasával foglalhatták el, ami már ekkor is szított némi elégedetlenséget.
Minden hajlék egyetlen, hajókabinnál alig nagyobb szobácskából állt. Az első napokban egyik sem hivalkodott bútorzattal, így gyalulatlan deszkaszálakból – melyeket a legmarkosabb tengerészek hasítottak és bárdoltak –, mihamarabb ágyakat, lócákat, polcokat kellett ácsolni. A derékaljakat egymásra szórt banánlevelek helyettesítették. Hosszában kettérepesztett és összefont ágakból készültek a székek. Az asztalok még bambuszborítást is kaptak, de nádból metszették ki a kanalakat, formálták a poharakat is. A tányért nagy, lapos gyöngykagyló pótolta; kókuszdió félbevágott héja volt a tál; vizes tartály helyett pedig kikapart, lángon füstölt lopótököt használtak.
Lakhelyük ennélfogva biztosítva volt. Később persze a bambuszfalak zöld fonadéka aranysárgára változott, s lángoló vörösesbarna lett a pálmalevél-tetőzet is…
Az egyszerű matrózokat mind kevésbé zavarták a puritán körülmények; idejük javát amúgy is a szabadban töltötték. Nappal szinte csak akkor gubbasztottak a kalibákban, ha megeredt az eső. Néha előfordult, hogy a meleg elől is behúzódtak – bár az igazi hőség ritka vendég volt –, ám rövidesen szokásukká vált, hogy a legforróbb órákban a Pagonyt vagy az Orchidea-kertet keressék föl.
 
*
 
– Szeretem magát, Charlotte – mondta Miss Evansnek váratlanul Ballantyne (akinek válla már tökéletesen meggyógyult).
A vallomás hirtelensége mindkettejüket meglepte.
 

palmaalatt.jpeg

 
Épp a Pagonyban időztek, egy kókuszpálma alatt. A lány először gyöngéd tekintetet vetett lovagjára – szeme a Cooper betegágya melletti hosszú és keserves virrasztásoktól volt karikás –, de aztán tartózkodóan azt suttogta:
– Nem szabad így beszélnie, James. Ennek az égvilágon semmi értelme.
– Miért? – nyögte leforrázva Ballantyne.
– Mert maga... tengerésztiszt.
Fejük fölött ekkor egy madár kezdett rikoltozni; nem csoda, hogy összerezzentek.
– Egy szót sem értek az egészből... Magyarázza meg, mit kifogásol bennem!
– Nézze, James – sóhajtott fel Miss Evans még mindig sápadt arccal –, én hiszem, hogy nemsokára hazakerülünk erről a szigetről. És akkor maga tovább járja majd a tengert, folyvást úton lesz, én pedig...
– Ha akarja, örökre otthagyom a hajózást – vágott közbe hevesen Ballantyne. – Esküszöm az égre, hogy otthagyom. Különben sem való nekem.
– Hogy mondhat ilyen szamárságot?
– Nem való, tudom. De ha másként lenne is, magáért mindenre el vagyok szánva. Azt szeretném, Charlotte, hogy feleségül jöjjön hozzám!
– Jaj, James...
– Mindenre el vagyok szánva – szajkózta Ballantyne.
– Én ellenben – folytatta Miss Evans, s igyekezett határozottan és választékosan beszélni – sohasem bocsátanám meg magamnak, hogy miattam ment tönkre a pályafutása, ami oly ígéretesen...
A fiatalember (illetlen indulatossággal) újra közbevágott:
– Most nem őszinte hozzám, Charlotte. Ki vele, mit kerülget annyira!
A lány hosszan hallgatott.
– Hát jó – felelt végül kimérten, bár megremegő ajakkal. – Nem házasodhatunk össze, hiszen én katolikus vagyok, maga pedig protestáns.
– Tréfál, ugye?
– Egyáltalán nem... Azonfelül idősebb is vagyok.
– De csak két évvel! Ugyan mi az a két év?!
Miss Evans sokáig nem válaszolt, a kezét tördelte, szív alakú arca komor volt. Majd szó nélkül sarkon fordult, és elszaladt.
– Ne haragudjék rám, James! – kiáltott még vissza, mielőtt eltűnt volna az orchideabokrok közt.
Ballantyne báván rostokolt tovább a pálmafa alatt. Váratlanul szárnycsattogást hallott az ég felől: hogy magányát betetőzze, még a rikoltozó madár is elrepült…
 
*
 
Hőseink kezdetben az éretlen kókuszdiók tejével vagy a Sziklás-patak hűs vizével oltották szomjukat. Mosakodni is a patakhoz jártak – szükségüket végezni pedig az erdőbe vagy a Madarak Földnyelvére –, ám később úgy látták jónak, ha az erőd falain belül is van víztartalékuk. Vermet ástak hát az egyik félreeső szögletben. Négy oldalát és a fenekét agyaggal tapasztották ki. Mikor az agyagréteg megszáradt, friss vízzel színültig töltötték a vermet, majd a nap heve ellen hosszú pálmalevelekkel fedték le.
 

dzungel5.jpeg

 
Az agyagot a patak martjáról[5] kaparták tíz körömmel, s mint botcsinálta fazekasok is fölhasználták. Tálakat, tányérokat, csuprokat formáztak belőle, melyeket lobogó tűzön égettek keményre. Az első példányok még meglehetősen irombák lettek, ám idővel mind szebb edények kerültek ki a kezükből. (A tüzet egyébként a Stevens távcsövéből óvatosan kiszedett lencsével gyújtották.)
Nem messze a vizesgödörtől egy nyári konyhát helyettesítő, minden oldalról nyitott pajtafélét is emeltek: négy rudat vertek a földbe, s az egész építményt lombos ágakkal takarták le. Középütt kővel bélelt tűzhely szolgált a főzésre.
Egyazon munkával nem vesződtek valamennyien: volt, aki bútort ácsolt, más a vizesgödör ásásában vett részt, megint más a fazekasságot űzte. Többé-kevésbé ugyanazok voltak a vadászatra és halászatra, a gyümölcsszedésre és agyaggyűjtésre kirendelt emberek is. Csak az őrségben gubbasztókat váltották naponta.
Ha valaki megbetegedett, fölmentették a munka alól. Még orvosságot is kaphatott, mert az előrelátó Kingstonnak gondja volt rá, hogy partraszálláskor zsebre vágja a gyógyszeres szelencéjét; ebben többek közt kinin is volt. Szerencséjükre azonban mocsárláz nem ütötte föl a fejét… Viszont egy alkalommal, mikor Jeremiah Smith lábát ficamította madarászás közben, a kolónia orvosának tekintett Kingston szakszerű mozdulattal rántotta helyre a panaszosan jajgató matróz csontját…
Noha a két nőt Stevens és a tisztek is igyekeztek kímélni, Miss Evans a maga módján megpróbált segítségére lenni a kis közösségnek. Kezdettől fogva ápolta Coopert. Ahogy telt-múlt az idő, mind többet forgolódott a „nyári konyha” reggeltől estig szított lángja és az erődudvaron itt-ott szétszórt alkalmi tábortüzek körül is, melyeknél délben az ebédet főzték, alkonyatkor a vacsorát sütötték.
Mrs. Hoggarty ellenben sehogy sem találta a helyét, s már-már búskomorrá vált. Kialakult egy napról napra hajszálpontosan ismétlődő szokása is. A késő délutáni órákban, amikor már csillapodott a forróság, felkaptatott a Bazalt-hegy tetejére, ott lekuporodott egy kérésére fölcipelt rönkre, s addig nézte sóváran a tengert, mígnem besötétedett. Akkor fölállt, és magában motyogva visszabotorkált az erődhöz…
Idővel a férfiaknak gubancos szakáll lepte be a képét, melyből – ha már kényelmetlenül hosszúra nőtt – késsel metéltek le kisebb-nagyobb csomókat. Hasonlóképp nyesegették a koponyájukon túlburjánzó fürtöket is. A nők viszont nem kértek a késpengékből: inkább hagyták derekukig nőni még mindig selymes hajukat, amelyet álló nap feltűzve viseltek.
– Két ilyen szemrevaló dáma ennyi torzonborz fickó között – jegyezte meg egy ízben Smollett, miután végignézte a nők fésülködését.
– Nem kettő, hanem három – csúfolódott mellette Bretton. – Hisz a tésztaképű Ballantyne-nak sem pelyhedzik még az álla.
– Szent igaz. De azért majd’ felfalja a szemével a kis Charlotte-ot. Fülig szerelmes az a bárgyú kölyök, én mondom.
– Ott egye meg a fene! – köpött ki Bretton.
Smollett elképedve húzta össze busa szemöldökét.
– Hát beléd meg mi az istennyila ütött? És miért vagy mindig olyan búvalbélelt, he?
– Az én dolgom – morogta Bretton, s faképnél hagyta a főkormányost.


 


[1] Összefoglalva. (latin)
[2] A polinézek fejlett hajózása nélkül elképzelhetetlenek lennének hatalmas vándorútjaik szerte Óceániában. Szinte második otthonuk volt a teherbíró, sekély és mély vízben egyaránt jól használható csónak, a vaka. Ezt evezővel, ritkábban gyékényvitorlával hajtották előre, s főleg halászatra használták. Hosszabb tengeri utakra viszont kizárólag a pahinak nevezett, egy- vagy kétárbocos bárkával vállalkoztak, melyet a vendéghajónak nevezett találmány védett a felborulás ellen. A vendéghajó többnyire egyszerű gerenda volt: a jármű törzsével párhuzamosan helyezkedett el a vízen, s keresztben rudak rögzítették magához a törzshöz. Az így fölszerelt erős, viharálló bárkát kötözéssel és varrással készítették, egyetlen szög beverése nélkül… Henua Nui bennszülöttei már csak vakákat faragtak és használtak, ám honfoglaló elődeik még pahikon érkeztek a szigetre. (A szerző jegyzete.)
[3] Szigetecske. (polinéz)
[4] Kis-föld. (polinéz)
[5] Ilyen meredek, mart jellegű partszegélyek a Sziklás-patak több szakaszán is előfordultak. (A szerző jegyzete.)