Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 2. rész / III. Az expedíció útra kel

 

 
 
III. fejezet 
 

Az expedíció útra kel

 

 
 
Edgar bácsi haldoklása tovább tartott, mint haszonleső unokaöccse remélte. Amikor Harold odabent járt, legföljebb két-három napot jósolt neki a rossz hírű ispotályban, ám a súlyos beteg még egy teljes hétig élt. A fiatalember hovatovább aggódni kezdett, hogy számításaiba nem várt hiba csúszik, mikor egy küldönc végre bekopogott ajtaján a halálhírt tudtul adó sürgönnyel...
 

kod.jpeg

 
Ezzel vitathatatlanul övé lett a Morgan-ház. Hosszas huzavona után el is adta egy portugál kalmárnak. Mihelyt nyélbe ütötte az üzletet, a bezsebelt pénz egy részét bankba tette, másik részét pedig a derékaljában rejtette el, hogy alkalomadtán hajót vásárolhasson belőle.
És egy szép napon a kikötőbe ment.
Katonásan lépkedett végig a rakparton – alig pirkadt még –, s a csillogó hajókat nézegette. Több tengerjáró vitorlás is megnyerte tetszését, de egyik sem volt eladó. Hirtelen megrémült; mindezidáig ostoba fejjel úgy gondolta, hogy a kikötőöbölben tucatszám horgonyoznak a megvételre váró hajók.
Már épp feladta a reményt, mikor a rakpart legvégén ütött-kopott szkúnerre lett figyelmes, mely a Narvál nevet viselte. Mivel hallott róla, hogy valamirevaló tengerész sohasem ítél a puszta látszat alapján, közelebb ballagott. A fedélzet azonban kihalt volt, vagy legalábbis elhagyatott, és semmi sem vallott arra, hogy teremtett lélek lenne a hajón.
– Hé! – kiáltotta. – Van itt valaki?!
Nem moccant ember. Hamarosan sirályok szálltak le a fedélzetre, és sétálgatni kezdtek a kifakult deszkákon. De a legmeglepőbb az volt, hogy a mentőcsónakok (a szokásos dinghyk[1] helyett) közönséges folyami halászladikok voltak, amelyek isten tudja, milyen kacskaringós úton kerültek oda.
– Hahó, Narvál!...
Végre-valahára halk motoszkálás szűrődött elő a szkúner belsejéből, majd egy fej jelent meg az elülső följáró keretében. A széles arcot olyannyira körülhullámzotta a szakáll tengere, hogy a hegyes orr szigetén kívül alig látszott belőle valami.
– Mi tetszik? – vakkantotta mogorván a fej.
A sirályok hanyatt-homlok menekültek.
– Eladó ez a hajó, jóember? – kérdezte Harold.
– Talán meg akarja venni, Mister? – A szakáll álmos tulajdonosa mindjárt barátságosabbá vált.
– Az a vételáron múlik.
– Várjon csak!
A bozontos fő egy pillanatra eltűnt, majd újból felbukkant, ám most már a hozzá tartozó test is követte. Nemsokára hatalmas termetű férfi tornyosult a fedélzeten, aki dús, gesztenyebarna, bár kissé ápolatlan szakállát simogatta, s közben jóindulatúan mosolygott. Egy kötéllétra szerénykedett a markában.
– Tudja, épp az előbb javítottam meg – magyarázta, a hágcsót lóbálva. – Rögvest leengedem, és akkor feljöhet körülnézni...
Egy perc múlva Harold a fedélzeten állt, s az előtte magasodó férfi szélcserzett bikanyakát tanulmányozta.
– A nevem Marryat – mondta közben a másik. – Joseph Marryat.
Morgan is bemutatkozott (mialatt tekintete ide-oda szaladgált a kötélzet pókhálóján), majd rátért a lényegre:
– A tulajdonoshoz van szerencsém?
– Igen – recsegte a szakállas.
– Nos... ha jól értettem a szavait, Mr. Marryat... úgy hajlandó lenne megválni ettől a jószágtól.
– Miért ne? Persze csak akkor, ha a vevő tisztességes pénzt ajánl érte. Valami csinos, kerek summát.
Harold homloka elfelhősödött.
– Nem korhadt ez a teknő?
– Hogyan mondhat ilyet, uram? – fortyant fel tüstént Marryat.
– Kibír egy hosszabb tengeri utat?
– Akár ezret is!
Fél percre elhallgattak, majd Harold így szólt:
– A Déli-tengerre akarok vitorlázni vele. De félő, hogy ahhoz már túlságosan ócska.
– Elviszi ez magát a világ végére is, ha kell – erősködött Marryat kipirult ábrázattal. – Megfelelőbb hajót nem talál az egész kikötőben. Ne adjon a külsőre! Ennek a hajónak lelke van.
 

szkuner1.jpeg

 
Harold összeráncolta a szemöldökét.
– Szeretném végigjárni – mondta végezetül.
– Ó, hogyne. Meg lesz elégedve, Mister. Erre jöjjön!
A két ember alakja rövidesen eltűnt a Narvál titokzatos gyomrában…
Alig fél óra múlva Harold Morgan, miután leszámolta a kialkudott vételárat Marryat tenyerébe, újdonsült hajótulajdonos lett. Azonfelül megvolt már szkúnerje személyzetének egyik tagja is: a behemót tengeri medvét ugyanis leszerződtette a csendes-óceáni útra kapitánynak.
 
*
 
Szélsebesen repültek a napok.
A megbeszélt időben Harold Morgan ismét beállított a Vidám Hableányhoz címzett csapszékbe, ahol többé-kevésbé ismeretséget kötött az expedíciójához toborzott tengerészekkel. Grimmelshausen a fülébe dörmögte, hogy ő és két cimborája is örömest vele tartanának Óceániába. Harold erre kinevezte a németet első, Harte-ot második, Salgarit pedig harmadik tisztnek. Utána nagy dáridót csaptak, hogy megünnepeljék az egyezséget.
– De mi nem végeztünk ám semmiféle hajósiskolát, mein Herr! – harsogta Grimm a mulatság tetőfokán.
– Fütyülök rá – legyintett Harold, s fölhajtotta az ötödik pohár grogot is.
Ezen a napon a fiatalember csak hajnaltájt keveredett vissza szállására, amelyet a Morgan-ház eladása óta bérelt. Kapatos jókedvében végignótázta az egész hazáig vezető utat. Közben úgy érezte, ő a legszerencsésebb fickó a földkerekségen, hisz terve zökkenőmentesen halad, s roppant vagyon hullik az ölébe.
 
*
 
Néhány nappal később a Narvál kifutni készült a fokvárosi kikötőből.
Az égbolt felhőtlenül kéklett a partvidék és a tenger fölött. A reggeli napsugarak ferdén érték a szkúnert, melyen szikráztak a tisztára törölt sárgaréz alkatrészek, míg a fény játéka tündöklő keretbe foglalta az egész hajót. Kedvező szél fújt, így a fedélzeten már mindenkit a küszöbön álló indulás nyugtalanított…
Utolsónak Salgari lépett a Narválra – egy jókora szürke papagáj társaságában.
– Hát ez meg mi az ördög? – nézett nagyot Harold.
– A szerencsemadaram – magyarázta fülig érő szájjal Salgari. – Már évek óta mindenhová velem jön. Seneca a neve.
A féllábú papagáj filozofikus nyugalommal tollászkodott gazdája vállán.
– És mitől nyomorék?
– Hadirokkant – helyesbített az olasz.
– Talán beszél is? – kérdezte az odasétáló Marryat kapitány.
Si, si, capitano.[2] Hajszálra úgy káromkodik, akár egy nápolyi halas kofa.
Mintha csak erre várt volna, a papagáj fülsértő hangon felrikácsolt:
– A krisztusssát! A ponciusssát!
Nem csoda, hogy a kézzel-lábbal mentegetődző Salgarit, rejtélyes madarával együtt, hamarosan elnyelte a kajütjéhez vezető lejárat.
Néhány perc múlva Marryat parancsot adott a vasmacska felvonására, mire pár matróz a horgonycsörlőhöz ténfergett; az öreg lánc fülsértő csikorgással tekeredett föl.
Harold elégedetten figyelte a műveletet. A raktér tömve volt sok-sok font sózott hússal, továbbá kétszersülttel, citrommal (a skorbut ellen), nádcukorral, ivóvízzel, borral – sőt három gallon rummal is –, szerszámokkal és fegyverekkel. Most már minden csak a jó szerencsén múlt. Akaratlanul is mellénye bal zsebébe kotort, hogy megtapogassa a dédnagybátyja testamentumát, amely ott lapult a térképpel együtt.
Közben a Narvál meglódult: orrtőkéje sziszegve hasította ketté a hullámokat, s félkörben vakító tajtékot kavart. Amelyik matróz csak tehette, a mellvédhez imbolygott, s nem átallt elsütni néhány arcpirítóan vaskos tréfát a parton integető örömlányok rovására... A hajó vitorlái hamarosan felpúposodtak, kötelei pattanásig feszültek, keresztrúdjai panaszos csikorgásba fogtak. Az Afrika belsejéből előtörő friss szél könnyedén hajtotta előre, mialatt habzó nyomdokvize legyező alakban terült szét. Rikoltozó sirályok röpködtek a három árboc körül.
 

siralyok.jpeg

 
A fedélzeten még a rezes orrú révkalauz volt az úr, noha Marryat hónaljáig sem ért. Ő állt a parancsnoki hídon, s ő adta utasításait a kormányosnak is. Mihelyt azonban a szkúner elhagyta a kikötőöblöt – víz alatti sziklapadjaival együtt –, a révkalauz beszállt csónakjába, s visszaindult a rakpart felé.
– Isten legyen veletek! – kiáltotta a mellvéd peremén könyöklő bámész hajósoknak.
A Narvál akkor már a nyílt tengeren siklott.


 


[1]Kisméretű hajócsónakok. (angol)
[2] Igen, igen, kapitány. (olasz)