Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 2. rész / II. Bennszülöttek, őserdők, cápák

 

  
 
II. fejezet 
 

Bennszülöttek, őserdők, cápák

 

 
1
 
A kaingában[1] nagy volt az izgalom. A kölykök éktelen lármával rohantak le a folyópartra, hogy a bevonuló foglyokat megbámulják. Hátrább fiatal lányok súgtak össze a pálmafák alatt. Az asszonyok a kunyhók bejárata előtt kuporogtak, miközben porontyaik ott fészkelődtek az ölükben. Néhány aggastyán a kávacserje gyökeréből készített bódító italt kortyolgatta.
 

polinezisten.jpeg

 
Míg a nők tekintetében inkább álmélkodás, a gyerekekében pedig kíváncsiság volt, addig a férfiak ábrázata nem ígért semmi jót. Szemüket résnyire húzta össze a bosszúszomj, fényes, barna arcuk is merev volt.
A foglyokat egy nagyobb kunyhóba terelték; odabent annyira összezsúfolódtak, hogy alig fértek el ülve a padlót borító gyékényszőnyegen. Őrök álltak a bejárat elé.
A matrózok különbözőképp tűrték a fogságot: némelyikük pillantása a csapdába esett állatéra emlékeztetett, a kérgesebb szívűek közönyt színleltek, sőt akadtak olyanok is, akiket a melegben elnyomott a buzgóság.
Mrs. Hoggarty szeméből folytak a könnyek; egész testében reszketett, s végtelenül szerencsétlennek érezte magát. Miss Evans jobb színben volt, de az „emberevők karmai közt” (ezt az Australian Gazette egyik cikkében olvasta így) ő sem szívesen gondolt a jövőre.
Ami Ballantyne-t illeti, megpróbálta derekasan viselni a csapást; mindehhez azonban hősies elszántság kellett, mert ahogy kezét durván hátrakötözték, vállában kiújult a fájdalom. A legnyomorultabb állapotban Cooper volt, akit (még a hajón) bárdja fokával maga Keave Iti sújtott mellbe, s már akkor vért köpött, mikor a lagúna partján a falu felé vánszorogtak.
 
 
2
 
A Kristály-folyó középső szakaszánál nyiladék ékelődött az erdőbe, melynek bejáratát növények takarták. Hirtelen megrázkódott néhány liánfonat, s egy kéz jelent meg a lenyugvó nap fényében, majd az ujjak óvatosan szétválasztották az indákat, s a vízpartra néző résben egy verítékező arc is megcsillant.
Neszeket hozott a szél a Piramis-hegy felől is: emberek bukkantak elő a folyókanyarból, s közeledtek lélekszakadva a nyiladékhoz.
A kakaófák közül ismerős hang hallatszott:
– Álljanak meg, kapitány úr!
Miután a csapat engedelmeskedett, egy koszlott tengerészgúnyát viselő, elcsigázott férfi vonszolta ki magát a félhomályból. Szörnyen festett, s a tetejébe úgy dülöngélt, ahogy részegek vagy betegek szoktak. Bretton állt hozzá legközelebb, és nyúlt a hóna alá, nehogy a földre roskadjon.
– Mi történt a hajóval, Smith? – kérdezte végül Stevens, meglepetéséből felocsúdva.
Jeremiah Smith matróz nagyot nyelt, és bár szemlátomást akkora gyöngeség fogta el, hogy nézni is kínos volt, szaggatottan beszélni kezdett:
– Előrohantak az erdőből... beugráltak a három boatba...[2] Aztán már másztak is föl a hajó oldalán, akár az ördögök... Egyfolytában ordítoztak... Védekezni se tudtunk.
Kik voltak a támadók, az ég szerelmére?!
– Vademberek... Rikító festéket mázoltak a majompofájukra... Máskülönben félig pucérak voltak.
– És aztán?
– Láttam, hogy a többieket hogyan ejtik foglyul. Mr. Coopert legázolták. Én voltam tőlük a legmesszebb... és a tatról sikerült a vízbe ugranom. A nagy zűrzavarban csak akkor vettek észre, amikor már partot értem. A sátánfattyak mind egy szálig fölmásztak a hajóra... így nem tudták megakadályozni, hogy elbújjak. Az erdőből néztem, mi történik. Fölhurcolták a kabinjából a nagyságos asszonyt meg a kisasszonyt is. Nem bántak velük kesztyűs kézzel. Letépték az ékszereiket. Mr. Ballantyne közbe akart avatkozni, de keményen tartották. Később a foglyok kezét hátrakötözték... még a sikoltozó nőkét is... és a parton keletre hajtották őket, mint az állatokat.
– Barbár népség – jegyezte meg Kingston elkeseredett képpel.
– Én nem tehettem semmit – szabadkozott Smith, majd zihálva folytatta: – Azok, akik visszamaradtak, baltával kivágták az árbocokat... és a hajó belsejében is mindent összetörtek. A rekeszeket is, mert a Darling egyszeriben süllyedni kezdett. Úgy meglékelték, hogy egy zátonynak is becsületére vált volna.
– Meghalt valaki?
– Nem, kapitány úr. De néhányan megsebesültek.
– Mikor zajlott le a támadás?
– Úgy két órája – igyekezett következtetni Smith a nap állásából.
Ezért nem vettünk észre semmit – mondta a beálló csöndben Stevens. – Akkor épp a hegy északi felén bámészkodtunk, mint a borjak.
– Megfigyelte, hová hurcolták a foglyokat? – kérdezte a másodtiszt Smithtől. – Ha ki akarjuk szabadítani őket, édeskevés, hogy keletnek.
– Úgy láttam, van arrafelé egy másik folyó is, Mr. Kingston. Mintha a torkolatnál fordultak volna be az erdőbe.
– Ennyi elég is – intett Stevens. – Most pedig irány az öböl, egy-kettő!
– Nem lehet!... A vadak közül még jó pár gazember a parton ólálkodik.
– Mit kereshetnek ott?
– A nyomokból kiolvasták, hogy maguk, kapitány úr, elindultak a folyóparton fölfelé.
– Tőrbe akarnak csalni?
– Igen. Tisztán láttam, hogy behúzódnak a fák közé, és várnak. Keveslik a zsákmányt a rühös kutyák!
Sokáig nem szólalt meg senki, s mivel a papagájok sem rikoltoztak már, úgyszólván síri csend támadt.
 

dzungelfennyel.jpeg

 
– Arra megyünk tovább! – jelentette ki végül Stevens, s a nyiladékra mutatott. – Meglátjuk, hová vezet. Kis szerencsével talán a másik folyóig is eljuthatunk rajta… Tízet egy ellen, emberek, hogy sikerülni fog – tette hozzá aztán félig önmagát, félig a többieket biztatva, mintha csak a végzetet akarná kijátszani egy ügyes fogadással. – Indulás!
 
*
 
Stevens és társai útját egyre több kidőlt fatörzs keresztezte a nyiladékban, amely fokozatosan szűkült, s mind járhatatlanabb lett. Időközben (az ezen a szélességi fokon megszokott hirtelenséggel) leszállt az éjszaka is.
Balra előttük sötét tömeg emelkedett az erdő lombsátra fölé, mely alkalmasint a II. magaslatnak nevezett domb lehetett. Macskaléptekkel közelítették meg, s a lábánál rövid pihenőt tartottak.
A csillagfényben is látszott, hogy az addig többé-kevésbé egyenes nyiladék a II. magaslat után délkelet felé fordul, s úgy rémlett, ki is szélesedik.
A csapat újra meglódult.
Már jócskán hátuk mögött hagyták a dombot, mikor történt valami. Az élen haladó Smollett egyszeriben megtorpant, figyelmeztetően intett, majd a lesben álló vadász módjára fülelni kezdte az éjszaka neszeit.
– Víz – szólalt meg végül.
– A másik folyó?
– Ha minden kötél szakad.
Erre már Stevens is hegyezni kezdte a fülét, s jobb felől hamarosan tompa csobogást vélt hallani.
– Jó helyen járunk – mondta.
Lassan a többiek is köréjük gyűltek.
– Most mihez fogjunk? – kérdezte Kingston homlokráncolva.
– Átvergődünk az erdőn – jelentette ki a kapitány. – Egészen a vízpartig.
– Nem lesz könnyű – suttogta Smollett.
– Előbb kifújjuk magunkat. – Stevens a környező növényzetet vizsgálgatta a holdvilágnál. – Aki éhes, szedjen gyümölcsöt, de ne tömje degeszre magát!
A kiéhezett matrózok a nyiladék peremére tódultak, ahol szedtek a mangófák lúdtojásnyi gyümölcséből, s összegyűjtötték a földre hullott kókuszdiókat is. Aztán letelepedtek néhány kidőlt fatörzsre, s falni kezdték a zsákmányt.
Mihelyt befejezték az evést, fölsorakoztak a jobb kéz felől feketéllő erdőszélen; ott Kingston párokba osztotta az embereket, Stevens pedig intett az első kettőnek, hogy késeikkel – egyikük hozott a Darlingról szekercét is – vágjanak utat a rengetegben.
A matrózok percekig nyiszálták, szabdalták a szívós iszalagot, majd helyükbe lépett a következő páros...
Két kínkeserves óra telhetett el. Minél mélyebbre hatoltak a sűrűbe, annál közelebbről hallották a csobogást, mígnem végre ott álltak egy zubogó vizű folyó partján. Szemközt (kissé délre) vörös foltok inogtak az éjszakában.
– Tábortüzek – szólalt meg Stevens, miután leeresztette a messzelátót.
– A vadak faluja – morogta Jeremiah Smith.
– Először is gázlót keresünk – folytatta Stevens –, és átkelünk a folyón. Utána a fák fedezékében megközelítjük a falut. A puskáját mindenki tartsa lövésre készen! Amikor kőhajításnyira érünk, elrejtőzünk az erdőben, és megtanácskozzuk, mitévők legyünk. Rajta!
Mivel a meder (legalábbis itt) aránylag keskeny volt, csakhamar találtak egy alkalmas helyet, ahol könnyűszerrel átlábalhattak a folyón, majd a túlparton libasorba verődtek, s halk léptekkel megindultak dél felé…
A falutól nem messze kisebbfajta bemélyedés ékelődött az erdőbe.
– Pár embernek föl kell derítenie a terepet – suttogta erélyes hangon Stevens, miután behúzódtak a fák közé. – Magam leszek az egyik. Emelje föl a kezét, aki velem tart!
Elsőnek Jackson és Spencer karja lendült a levegőbe.
All right.[3] Három kém épp elegendő. Ha egy órán belül nem térnénk vissza, önnek kell kitalálnia valamit, Mr. Kingston. – Azzal Stevens intett a két vállalkozó kedvű matróznak, s egykettőre elnyelte őket az éjszaka…
Amikor letelt az egy óra, megrezdült néhány bokor.
– Csigavér – hallatszott Jackson rekedt hangja. – Nem szimatoltak meg bennünket.
Mindhárman lerogytak a puszta földre.
– A társainkat egy félreeső kunyhóban őrzik – fogott beszámolójába Stevens. – Csak négy strázsa van. A falu déli végében másokat is láttunk, inkább csak árnyakat persze, de ők messze voltak.
– Mi a mennykőt kereshetnek ott? – kérdezte Smollett.
– Talán abban a hitben vannak, hogy a lagúna felől ütünk rajtuk... Ezúttal nekünk kedvez a szerencse.
– A négy őrszemmel mi legyen?
– Elég, ha puskatussal főbe kólintjuk őket.
– Vajon a foglyok még mindig meg vannak kötözve? – tűnődött fennhangon Kingston.
– Máskülönben háromszor annyian vigyáznák őket. – Stevens lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd ujjait is használva fölsorolta a teendőket: – Miután elbántunk az őrökkel, a kunyhóba lopózunk, magukhoz térítjük és kiszabadítjuk a társainkat, aztán az utolsó emberig visszatérünk ide. Mindezt úgy, hogy a semminél is kevesebb zajt üssünk!
A következő percben Stevens, Smollett és hat matróz nekivágott a vakmerő vállalkozásnak – nyomorúságuk egyszeriben kalandvágyóvá tette őket –, míg Kingston meg a többiek hozzáláttak, hogy összehevenyésszenek néhány hordszéket a nők és a súlyos sebesültek számára...
 
 
3
 
A vének még napszállta előtt megejtették tanácskozásukat a hare runangában.[4] Egytől egyig amellett kardoskodtak, hogy foglyaik közül a nőket házasítsák össze törzsbeliekkel, a férfiakat pedig áldozzák föl Tu istennek – vagyis utolsó szálig haljanak kínhalált a legközelebbi ünnepen.
Noha meggyőződhettek már felőle, hogy a foglyok nem azonosak a „nagy vérfürdő” gyilkosaival, úgy okoskodtak, ezek a homokbőrűek sem lehetnek különbek. Sok fejtörést okozott nekik az elsüllyesztett óriáscsónak többi utasa is, akik három lélekvesztőt hátrahagyva behatoltak a szigetre. Keave Iti ott is marasztotta a kristályos vizű folyó torkolatánál a harcosok felét, hogy ejtsék foglyul a betolakodókat. A parancs úgy szólt, hogy napnyugtáig várjanak a közeli erdőszélen, s ha az idegenek addig sem mutatkoznának, térjenek vissza a faluba a zsákmányolt lélekvesztőkkel…
 

alkony2.jpeg

 
Alkonyatkor meg is érkezett a harcosok másik fele, és vezetőjük jelentette, hogy a homokbőrűek megneszelhettek valamit, mert nem merészkedtek a lagúnához. A nyomkeresők pedig csak addig tudták követni lábnyomaikat, amíg sziklássá nem vált a talaj.
Ez volt a dolgok állása, mikor az éj leszállt. A gyűlésházban épp befejeződött a lármával fűszerezett tanácskozás, s a kaumatuk[5] lassan nyugovóra tértek.
A harcosok azonban talpon maradtak, s java részük a falu déli végében, a fák közt lapult meg. Bizonyosak voltak benne: a betolakodók a deltatorkolat felől még az éj leple alatt megrohanják őket, hogy kiszabadítsák társaikat. Óvatosságból valamennyi foglyot messze északon rejtették el. Ott tüzet sem gyújtottak, hogy az eldugott kunyhó minél észrevétlenebb legyen (bár ez azzal járt, hogy maguk sem tudták kellőképpen szemmel tartani).
A négy őr ébersége percről percre lankadt; úgy vélték, ők nem forognak veszélyben. Az óriáscsónak elsüllyesztésének fáradalmai és a szendergésre csábító, fülledt éjszaka elernyesztette tagjaikat. Nem meglepő, hogy az éjféltájban feléjük lopakodó árnyakat egyikőjük sem vette észre.
 
 
4
 
A settenkedő alakok a tarka pareut[6] viselő őrök háta mögé osontak, majd négy puskatus emelkedett a levegőbe. A strázsák a következő szempillantásban zsák módra dőltek el.
– Mint a karikacsapás – hangzott a homályból Smollett dörmögése.
Közben néhány fogoly már felfigyelt a különös zajokra, s hegyezni kezdte a fülét.
Stevens és három matróz beóvakodott a kunyhóba. Először a bejárathoz legközelebb heverő bajtársaikat szabadították ki, majd felrázták, aki lidérces álomban hánykolódott; csakhamar minden fogolyról lenyisszantották a kúszónövényekből font köteléket. Mihelyt utolsó szálig kinn álltak a szabad ég alatt, megragadták az ájult őröket, kezükre-lábukra hurkot vetettek, szájukat fölpeckelték, s háttal nekitámasztották őket a kunyhó falának.
Ezután a csapat elindult a folyó mentén északra. Szorosan a fák mellett haladtak: a holdfényben csillogó vízpartra még imbolygó árnyékuk sem esett.
Stevens sűrűn tekingetett hátrafelé, erősen bízva benne, hogy a gúzsba kötött őröket csak hajnalban fedezik föl. Addigra nekik egy jó fekvésű szálláshelyre kell akadniuk, ahol képesek lesznek megvédelmezni magukat. „Vajon hol lehet ilyen zug ezen a pokoli szigeten?” Hirtelen eszébe ötlött valami... Útközben végiggondolta és kiegészítette frissen kovácsolt tervét, ám egyelőre senkinek sem tett említést róla.
Fárasztó gyaloglás után megérkeztek a tisztásszerű beékelődéshez, ahol Kingstonék már tűkön ültek.
– Imádkoztunk önökért – fogadta őket a másodtiszt.
– Isten meghallgatta az imájukat, Mr. Kingston.
Mindnyájan letelepedtek a kövekre.
– Reggelig bőven van időnk – mondta Stevens, kifújva magát. – Hozzávetőleg öt óra áll rendelkezésünkre, hogy megfelelő szállást kerítsünk. – Majd pár szóban ismertette a többiekkel új elképzelését.
Fél óra múlva az egész társaság fölkerekedett.
Stevens kapitány tudniillik azt tervezte, hogy visszatérnek a Kristály-folyó partjára, onnan lemerészkednek a Darling-öbölhöz, és ha tiszta a levegő, átkelnek a lagúnában fekvő szigetecskére. Gyanította, hogy azok a bennszülöttek, akik Jeremiah Smith szerint a torkolat környékén rejtőztek el, már dolguk végezetlen hazatértek. No persze, magukkal vihették vagy tönkretehették a három long-boatot, de a csónakok hiánya nem volt pótolhatatlan...
Mikor elérték a gázlót, késedelem nélkül keresztüllábaltak rajta, s elindultak a nyiladék felé.
A nők és a sebláz gyötörte Cooper a hordszékekben ülve himbálóztak, melyeket Kingstonék eszkábáltak a szöktetés ideje alatt. Két-két matróz cipelte őket, akiket sűrűn váltottak.
Miután a nyiladékhoz értek, látták, hogy útjuk aligha lesz könnyebb, mint amilyen idefelé jövet volt; igaz, már nem kellett az aljnövényzet irtásával vesződniük, ám sokkalta erőtlenebbnek érezték magukat... Végül keserves menetelést követően érkeztek el a Kristály-folyóhoz, ahol a legtöbben szó nélkül a fövenyre rogytak. Stevens azonban csak szusszanásnyi pihenőt engedélyezett, mert tartott tőle, hogy az embereket elnyomja az álom.
Kis idő múlva ismét nekivágtak az éjszakának, de most már kimódolt lassúsággal és néma csendben. A torkolathoz közeledve újra megtorpantak. Ekkor a két legderekabban helytálló matróz – az „összenőtt” Jackson és Spencer – Kingston vezetésével elindult földeríteni, ólálkodnak-e még bennszülöttek az öböl környékén. Társaik leültek a homokra, és vártak, szakadatlanul attól rettegve, mikor hallják meg valamelyikük halálkiáltását...
Kingstonék háromnegyed óra múlva tértek vissza. Alaposan körülszimatoltak az öbölpart folyótól keletre eső részén: nem botlottak senki emberfiába, mint ahogy egyetlen csónakra sem akadtak.
– Indulás! – mondta Stevens, miután meghallgatta a másodtiszt kurta jelentését.
Leóvakodtak a lagúnához. A szigetnek ebben a zugában most nyugalom honolt. A matrózok ilyenformán hozzáláthattak a tutajkészítéshez; Stevens egy csoportjukat elszalajtotta kúszónövényekért, másokat pedig gyökerestül kitépett fatörzsek keresésével bízott meg…
 

holdfenyespart.jpg

 
Fél óra múlva Kingston már ki is fejezhette ámulatát az egybehordott törzsek láttán.
– Nemrégiben vihar dühönghetett a szigeten – vélte Stevens. – Nyilván az csavart ki ennyi fát.
– Talán ugyanaz az orkán volt – mondta Kingston –, amelyik bennünket megtáncoltatott.
A munka mindeközben fölgyorsult. A szekercés matrózok kidöntöttek négy fiatal pálmát is, majd szempillantás alatt megfosztották őket koronájuktól.
– Rönköket összehurkolni! – parancsolta Stevens. – Senki se fukarkodjon a liánnal!
Miután a tutajkészítés befejeződött, néhány liánfonatot hámszerűen is felkötöztek az orr-részre; ezekbe párosával bújtak bele a matrózok, s a tutajt csakhamar a vízre vontatták. A következő percben utolsó emberig fölkapaszkodtak a ringatózó alkotmányra, majd eltaszították magukat a parttól.
A kormányzást és az evezést vékony, karószerű fatörzsekkel oldották meg, melyeket eleinte csáklya módra is forgattak.
Félúton lehettek már, amikor kísérteties sustorgás támadt körülöttük: mintha roppant testek hasították volna a vizet. A homályban jószerével orruk hegyéig sem láttak – a holdat épp felhők födték el –, így nem tudták megállapítani, mi okozza a különös zörejt. Ám az egyik pillanatban valami nekiütközött a tutajnak, s csak a vakszerencsének volt köszönhető, hogy senki sem bukott a vízbe.
– Az isten szerelmére... mi ez? – rémüldözött Miss Evans.
– Cápák – dünnyögte egy fáradt hang.
A lány halkan fölsikoltott, de aztán érezte, hogy Ballantyne bátorítón megszorítja kezét a sötétben.
– Kis cápák lehetnek, Charlotte – súgta a fülébe. – Az emberevők elkerülik a lagúnákat.
Stevens mégis intett a mellette gubbaszkodó Smollettnek, mire a főkormányos körülsziszegett:
– Puskákat a vízre, fiúk! Ha valamelyik ördögfajzat megint ide dugja azt a szögletes pofáját, golyót bele!
Nem kellett sokáig várni. A tutaj utasai újra ijesztő lökést éreztek – tákolmányuk minden szál fája beleremegett –, amire válaszul a fegyverek is eldördültek. Valóságos sortűz sistergett végig a lagúna hátán.
A puskaropogás elültével csönd támadt, ám kisvártatva egy sebesült test vergődése hallatszott, később pedig marcangolás neszeit sodorta feléjük a szél. A többi cápa nyilvánvalóan darabokra tépte pórul járt társát, s mivel a vér egy helyre csábította őket, többé ügyet sem vetettek a tovasikló tutajra.
Ismét előbújt a hold.
A Darling hajósai elevenen emlékeztek még rá, hogy a Stevens-sziget északi csúcsa és a vele szomszédos partszakasz sziklákkal teli. Ennélfogva meg sem kísérelték ott elérni a szárazföldet; útjukat a szabálytalan háromszög északkeleti ága mentén folytatták, majd a parttal együtt délnek fordultak. Nemsokára találtak is egy homokkal cifrázott, aprócska öblöt – s a tutaj megfeneklett a sekélyesben.


 


[1] Faluban. (polinéz)
[2] Csónakba. (angol)
[3] Rendben van. (angol)
[4] Gyűlésházban. (polinéz)
[5] Vének. (polinéz)
[6] Ezt az ágyékkendőhöz hasonló ruhadarabot a polinéz férfiak nadrágszerűen csavarják a combjuk köré, míg a nők szoknya gyanánt viselik. (A kiadó jegyzete.)