Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A flibusztírek kincse - 2. rész / I. A Vidám Hableányban

 

 
 
MÁSODIK RÉSZ


 
I. fejezet 
 

A Vidám Hableányban

 

 
 
Harold Morgan befordult a sarkon, s gyors léptekkel surrant tovább a kikötő irányába. Az Atlanti-óceán felől hűs szél fújt, összeborzolva koponyáján a vörhenyes hajcsomót, míg vonásai élesen rajzolódtak ki. Kétségkívül volt az ábrázatában valami rókaszerű; amellett fensőséges megközelíthetetlenség áradt belőle. Már nem volt dologtalan farmerivadék, afféle tejfelesszájú léhűtő a cityből[1] – nyakát tette volna rá, hogy mesés kincs várja egy eldugott szigeten.
Megszaporázta lépteit, s a rakparton termett.
A fokvárosi kikötőben hajók hosszú sora imbolygott: az egyik csak nemrégiben érkezett, a másik berakodott, javítódokkban vesztegelt a harmadik, a negyedik – puffadó vásznakkal – épp kifutni készült. Innen is, onnan is csikorgás, pörlekedés, lábdobogás és halászmadarak éktelen rikoltozása hallatszott.
Harold otthon volt a kikötőben. Kölyökfejjel – ha már nem bírta elviselni a Morgan-ház árnyait – mindig ide szökött, s élvezettel bámulta az elébe táruló látványt. Ismerte a rakpart viharvert kőkockáit, a klipperek pazar vitorlázatát, a cetvadászhajók csigáit (melyekkel az elejtett bálnákat magasba húzták) és a matrózok kurjantását, amikor a lányok szoknyáját emelgették egy-egy füstös lebuj mélyén.
Rokonszenve mindig is a duhaj tengerészek felé hajlott szigorú nagybátyjával szemben. Nemegyszer ő is be-belopakodott a csapszékek borgőzébe, elnézte a hajósnép vad ivászatát és nyers tréfálkozását. Ha pedig Edgar bácsikája óva intette a rossz társaságtól, csak vállat vont, kiérdemelve az utána csattanó pofont.
Most, ahogy újra a kikötőben állt, fölelevenedtek benne a régi napok emlékei, bár hangulatuk nem tért vissza; mintha kifakult volna a kép. Hosszú ideje nem csatangolt erre, s amint megpróbálta fölidézni a múltat, ráébredt, hogy őszinte volt az első benyomás: ez a mostani már nem a kamaszévek kikötője. Igaz, hogy ő sem a régi többé.
Ma azzal a céllal lépett a taligák koptatta kövezetre, hogy embereket toborozzon a szigetre induló expedíciójához. Sejtelme sem volt azonban, miképp fogjon hozzá. Végül elhatározta, hogy betér az egyik kocsmába, s ott igyekszik körülszimatolni.
 

sello2.jpeg

 
Némi téblábolás után a Vidám Hableányhoz címzett csapszéket szemelte ki, ahol pálinka-, dohány- és izzadságbűz keveréke fogadta. Az első pillanatban hajszál híján rosszul lett, de legyűrte émelygését. Kisvártatva a Hableány középső fertályán találta magát, ám a sűrű pipafüstben alig látott valamit.
– Rám vársz, úrfi? – kérdezte tőle egy rosszlány szemérmetlenül.
– Eressz, a kirelejzumát!
Harold a söntés irányába furakodott, s közben valósággal megsüketült az eszeveszett lármától. Itt egy északi kinézetű bálnavadász csókolta néger babáját, ott egy férfikezektől szorongatott búr szajha sivalkodott az anyanyelvén. Hahoták, nyögések és hortyogások zsivaja áradt minden zugból. Valamelyik sarokban harmonika nyekergett.
Végtére is sikerült az ivóig jutnia, s ott benyomakodhatott a ragacsos bádogpult elé.
– Mit óhajt, Mister? – fogadta a csapos.
– Felvilágosítást – kezdte Harold, s egy négypennyst táncoltatott meg a bádogon. – Olyasféle talpraesett fickót keresek, aki sok szabadságos tengerészt ismer a kikötőben... Tud ajánlani egyet?
– De még mennyire!
– És megbízható?
A csapos ugyan szemernyit tétovázott, de miután zsebre vágta a négypennyst, határozottan kijelentette:
– Nála megbízhatóbb fickó nincs egész Fokföldön. Ott ül, ni!
Az ifjú Morgan arra fordult, amerre a csapos bökött, s tekintete három tengerészforma alakon akadt meg, akik egy-egy korsó malátasört szopogattak.
– Melyikük az én emberem?
– A kese hajú. Hans Grimmelshausennak nevezi magát. Az itteniek csak Grimmnek hívják. Bálnavadász is volt odafönn északon. No meg hadihajón is szolgált... Amúgy német, de már évek óta Afrikában él.
Mikor Harold ott akarta hagyni a söntést, a csapos még utána szólt:
– Engem Natnek hívnak. Adhatok egy kis sört, Mister? Friss csapolás…
Egy perccel később Harold Morgan – nagy korsó malátasörrel a kezében – közelebb lépett a sarokasztalhoz, amelynél a német és két cimborája iszogatott. Látva, hogy van egy üres szék, a tőle telhető legnyájasabb modorban megszólalt:
– Elnézést a háborgatásért, uraim... Leülhetek?
A három fickó előbb egymásra sandított, azután a jövevényt vette szemügyre.
– Nem – felelte végül barátságtalan hangon a kesehajú.
Harold erre így folytatta:
– Márpedig mondanivalóm van az ön számára, Mr. Grimm.
– Hát a nevemet meg honnan a pokolból tudja?
– Nat említette.
A kese hajú füttyentett egyet, de előtte megvakarta a feje búbját.
– Ejha! És mi az ördögöt akar?
– Üzleti ügy.
Jó darabig egyikük sem szólt, azután Grimm fizimiskáján széles vigyor jelent meg.
– Hát akkor mire vár, mein Herr?[2] Üljön már le! Istenuccse, úgy áll ott, mint egy faszent a kölni dómban.
Harold nagy lélegzetet vett, s leült.
– Engedelmükkel bemutatkozom. A nevem Morgan, és...
– Ne legyen már ilyen átkozottul kimért, Herr Morgan! Mi itt vidám hangulatban vagyunk, amint látja. Hát akkor beszéljen úgy maga is!... Nem igaz, fiúk?
Két társa kelletlenül bólogatott. Harold is kényszeredett mosolyt erőltetett az ábrázatára: nyilvánvaló volt, hogy Grimm már alaposan a pohár fenekére nézett.
– Az én nevemet tudja! – hangoskodott a tagbaszakadt tengerész. – Hát a cimboráimét?
Harold megrázta a fejét.
– Akkor minél hamarabb meg kell tudnia – így Grimm, s mutatóujjával csaknem fölnyársalta a jobbján ülő hórihorgas, kiálló ádámcsutkájú férfit. – Ez itt Bob. Bob Harte.
– Angol? – kérdezte Harold.
– Hová gondol? Bob amerikai. Vérbeli jenki ördög a kaliforniai aranybányákból.
– Ha még sokáig bőgsz – mordult a németre a fogai közé harapott pipa mögül Harte –, kihűl a marhabendőd.
– Csípős nyelvű fickó ez a Bob, mi? – Harsogó nevetés töltötte be a helyiséget. – Ő meg itt Guido Salgari – csapott aztán Grimm a balján ülő fekete hajú, ravaszkás arcú tengerész hátára. – Talján a javából! Bár azt a tollas szemfényvesztőt ma otthon hagyta![3]
– Túl sokat ittál, Hans – állapította meg békítőleg az olasz. – Azért locsogsz ennyit.
– Fogd be a szád, nyavalyás tésztafaló! A rézangyalát, majd megmutatom én, mennyit bír egy hamburgi. – Azzal Grimm megragadta korsója fülét, melyet már a kancsóból színültig töltött, s egyetlen hajtásra kiitta. A sör fele ugyan boltozatos mellkasára csorgott, de fütyült rá. – Ez jólesett – dünnyögte, s ingujjával letörölte szájáról a habot.
– Hm… – így Harte, és nagyot pöfékelt indián pipájából.
– Te is tartsd a bagólesődet, friscói[4] fajankó! – szólt Grimm két csuklás közt, bár a szeme ravaszul csillogott. Látnivalóan túljátszotta a részegségét. – Hé, Nat! Még egy kört ide!
Mihelyt az asztalon koppant az újabb kancsó sör, Grimmelshausen jókedve is tetőfokára hágott.
– Hans a legremekebb fickó a gyarmaton – fordult most az olasz egyenest az ifjú Morganhoz, akinek már fogytán volt a türelme. – Csak néha eszét veszti. Meg aztán nem is bírja a vedelést szegény feje.
– Mit pusmogsz te ott a tatfedélzeten?!
Salgari könnyűszerrel lefejtette magáról Grimm mancsát, s behízelgő hangon a következőt mondta:
– Ez a fiatal signore[5] az imént valamiféle üzletről beszélt, Hans. Jó lenne végre megtudni, miről van szó.
– Ha nem alkalmas az időpont... – kezdett dühbe gurulni Harold.
Ám a német sietve közbevágott:
– Ugyan már, Herr Morgan. Beszéljük csak meg most a dolgot... – Villámgyorsan összeszedte magát. – Nos?
– Egy hajónyi tapasztalt tengerészre lenne szükségem – mondta ki kertelés nélkül Harold. – Olyanokra, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól. És nem egykönnyen veszítik el a fejüket sem!
Grimm magabiztosan bólintott.
– Meglesz! No és mekkora hajóra kellenek... a fickók?
– Szkúnerre vagy briggre.
Kurta szünet következett, mialatt a csapos elvitte az üres korsókat; egyikük sem rendelt újabb kört.
– Ha jól értem – dörmögte aztán fejét vakarva Grimm –, a hajó még nincsen meg.
– A napokban vásárolok egyet – bökte ki Harold. – Három hét múlva pedig felhúzom a vasmacskát. Addigra kell összeszedni a legénységet is.
– Úti cél?
– A Déli-tenger… Polinézia…
 

part3.jpeg

 
– De melyik sziget? Mert az, ugyebár...
– Nem tudom. Még nem.
Grimm álmélkodva csettintett egyet a nyelvével.
– Csak akkor fogom eldönteni – magyarázta Harold egy tanító hangján –, amikor már a helyszínen leszek.
– No lám! Nem avatna be a terveibe, mein Herr? Úgy magam is könnyebben foghatnék a legénység toborzásához, beláthatja.
– Én etnográfiai[6] kutatásokat folytatok – hazudta erre szemrebbenés nélkül Harold, amit már jó előre kiagyalt. – Tárgyam a vad törzsek... izé... folklore-ja.[7] Mindeddig csak elméleti úton foglalkozhattam a témával, de nemrégiben örököltem, és elhatároztam, hogy a pénzből expedíciót szervezek…
– Hát ez átkozottul szép – jegyezte meg Grimm leesett állal. – Egyszóval maga olyan tudósféle, mi?
Harold némán bólintott.
– Én már vettem részt hasonló gyűjtőúton – jelentette ki ekkor Harte, majd elhallgatott, s amíg a fiatal Morgan ott volt, többé nem is szólalt meg.
– Valamit még mindig nem értek – morfondírozott Grimm. – Miért van szükség ehhez az egész cirkuszhoz olyan legényekre, akik nem félnek használni az öklüket?
– Nyilván a kannibálok miatt – vágta rá Salgari. – Hallottam egy kenyeres pajtásomtól, hogy arrafelé fenemód résen kell lenni, mert azok a bálványimádók nem válogatósak. Föltálalják az ellenségeiket... só és bors nélkül.
– Elég legyen! – fintorgott Grimm, de nem lehetett tudni, mi nincs ínyére: a fűszerek hiánya vagy az emberhús.
Salgari odakacsintott Harte-nak.
Végezetül a német szólalt meg:
– Szerencséje van, Herr Morgan, hogy belénk botlott. Mi mindig kifogástalan munkát végzünk... Kerek tíz nap múlva ugyanebben az órában nyisson be ide a Hableányba! Akkor már a legénysége is itt lesz, ígérem... Ámbár arról még nem esett szó, miféle fizetséget szánt a szolgálatainkért.
– Szabják meg önök! – intett Harold nagyvonalúan.
– Ez már beszéd! És mennyit zsebelnek be azok, akik elkísérik az útra?
– A szokásos bér dupláját.
– Az ördögbe! Ennyi dohányért akár mi is vitorlát bonthatunk!
– Ha így döntenek, nem bánják meg.
– Nos... fontolóra vesszük az ajánlatot – mondta befejezésül Grimm, és szélesen elmosolyodott.
 
*
 
„Úgy megy minden, akár a mesében!” – futott át Harold Morgan fején, mikor cipősarka alatt már a rakpart kőkockái kopogtak.


 


[1] Belvárosból, központi negyedből. (angol)
[2] Uram. (német)
[3] Salgari papagájára vonatkozott a célzás, melyből Harold Morgan természetesen egy kukkot sem érthetett. (A szerző jegyzete.)
[4] San Franciscó-i.
[5] Úr. (olasz)
[6] Néprajzi.
[7] Szellemi öröksége, hagyománya. (angol)