Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

A CINKOS APOSTOL

 

 

„Amikor este lett, asztalhoz telepedett a tizenkét tanítvánnyal. Evés közben így szólt: »Bizony, mondom néktek, hogy közületek egy el fog árulni engem.« [...] Megszólalt Júdás [...], és ezt kérdezte: »Én vagyok-e az, Mester?«

 (Máté 26,20–25)

 

„– Ezrek és ezrek haltak meg ártatlanul [...], az emberek mégsem okultak! Mért okulnának épp a te halálodból?!

– Azért, mert te fogsz elárulni engem!”

 (Ördögh Szilveszter)

 

 

1

 

Az Olajfák hegyén, az évszámra lomha egykedvűséggel csörgedező Kedron-patakon túl talpalatnyi kert lombja zúgott a szélben. E lombok alá sántikált Jézus, olyasféle léptekkel, mintha égő sajgás nyomorítaná meg a bokáját, holott nem látszott rajta sem tályog, sem zúzódás. A tizenegy tanítvány nyomon követte, tolvajmód sugdolódzva, pörlekedve, már-már hajba kapva azon, milyen titkos gyötrelem emésztheti a Mestert.

Minekutána megálltak, Jézus rájuk parancsolt:

– Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

apostolok.jpeg

 

 

A tanítványok buzgó imádságba fogtak, ám kisvártatva bódulat vett erőt rajtuk, végigdőltek a földön, s jó ideig csupán hortyogásuk visszhangzott a kora esti homályban.
    Jézus ekkor az egyik mirtuszbokorhoz bicegett, széthajtotta a dárda formájú ágakat, majd így szólt a mögöttük lapuló emberhez:
   – Te még mindig itt vagy?

– Nem egészen értem, mit vársz tőlem, Mester – mondotta erre Júdás, nagyot sóhajtva, mint akit lázas betegség bágyaszt.

A hold előbújt a baljósan gomolygó felhők mögül, s ezüstfénnyel árasztotta el a Gecsemáné-kertet. Most látszott csak, mennyire sápadt, holtra vált mindkét arc.

– Nem érted?

– Őszintén... szólva... – hebegte Júdás szörnyű zavarában.

Jézus egy leckeadásba fásult falusi tanító hangján kezdte sorolni:

– Elmégy a főpapokhoz és vénekhez, s megkérded tőlük: „Mit kapok cserébe, ha a kezetekbe adom őt?” Amazok harminc ezüstöt fognak kiszabni neked. Tisztes vérdíj, úgyhogy ne fecséreld az időt holmi ostoba alkudozásra. Azután idevezeted a templomszolgákat és egyéb fegyvereseket, majd elkerülendő minden félreértést, egyenesen hozzám lépsz, s megcsókolsz bal felől...

– Megcsókollak bal felől – ismételte Júdás kábán.

– Mihelyt pedig látod, hogy elhurcolnak, szerfölött röstelkedni kezdesz, mint aki szánja-bánja tettét. Visszaviszed a harminc ezüstöt, utolsó tallérig a templom küszöbére hajítod, azután fölakasztod magad...

– Fölakasztom – mondta fahangon az apostol.

– Meg kell értsd, elkerülhetetlen és tovább már nem halogatható, hogy elárulj engem! – kiáltotta Jézus, oly módon, ahogy mennydörgés csap le az égből. – Ki tudja, meddig tart még a farizeusok fékeveszett dühe? Addig üsd a vasat, amíg forró, mondja a földmíves is...

– Amíg forró – szajkózta Júdás eszement módjára.

– Térj magadhoz, atyámfia! Nincs vesztegetni való időnk. És ne feledd, ezúttal is a közös cél érdekében cselekednél! Minden korábbi tettedet elhalványítva szolgálnád szent ügyünket... Gondolj Péterre, Tamásra és a többiekre! Zebedeus fiai is mily örömest cserélnének veled.

Tudom, gondolta az iskárióti, de ajka most néma maradt.

– Ne töprengj tovább! – dörögte Jézus. – Árulj el, amíg nem késő!

– Magam is gondoltam már rá elégszer. – Ahogy kimondta, Júdás elpirult, mint a gyümölcslopáson kapott gyerek. – Mióta Jeruzsálembe jöttünk, folyvást ez jár az eszemben, aludni sem tudok tőle. Egész méhkas már a fejem, csak zsong, zümmög benne a sok buta gondolat... De akkor sem tudom megtenni!

– Meg kell tenned...

Jézus szavai valósággal beleszúrtak Júdás bordái közé, s a szerencsétlen olyanformán kezdte kapkodni a levegőt, mintha máris a kötél végén himbálódzna. A hold fakó korongja visszacsúszott a felhőrongyok mögé. Akárha a mindenség fojtaná magába lélegzetét, elült a szél is.

– Hiszen ez bűn lenne veled szemben, Mester – jött meg az apostol hangja. – Halálos vétek, amiért elkárhoznék... Gondolj bele, amilyen megátalkodott Kajafás meg a többi farizeus, még tán keresztre feszíttetnek vakságukban. Pilátus és az összes római légió sem védelmez meg tőlük, ha egyszer a markukba kaparintottak... Nem lehet egyéb e sugallat, hidd el, csakis az ördög műve!

– Tévedsz, Iskáriótes. E sugallat, amiképp te nevezed, az Atya műve, nem másé...

Júdás erre betapasztotta mindkét fülét, hogy ne kelljen hallania Jézus rettentő érveit. Ám vacogó testéből csakhamar kifutott az erő, s kezei szárnyaszegetten hullottak alá a sötétbe.

– Az Atya kívánná hát kárhozatomat? – kérdezte alig hallhatóan.

– Vésd eszedbe jól: a hitszegés is küldetés. S cserébe tettedért végtelen dicsőség lesz majd osztályrészed...

– Ugyan hol?

– A mennyekben, hol másutt? – Jézus olyan hangon beszélt most, akár egy körmönfontan mérlegelő, mézédes szavú kufár. – Az Atyaisten jobbján fogsz ülni velem együtt az idők végezetéig. Fénye beléd hatol majd, megtisztít minden szennytől, ami reád tapadt. Atyám házában a legfőbb hajlék lészen hát jutalmad... Mi többet akarhatnál ennél a mennyben?

– És a földön?... Hiszen ha megtenném, amit parancsolsz, emlékemet örök megvetés mocskolná be az emberek között. Nevem eggyé forrna az áruló névvel... Nem! Nem kívánhatsz tőlem ekkora áldozatot!

– Nem én kívánom, hisz mondtam már... Nyakasabb vagy még Péternél is, pedig mennyit szapultad őt a keményfejűségéért!

Júdás csökönyösen hallgatott.

– Ó, Atyám – kiáltott az égen sűrűsödő fellegeken túlra Jézus –, miért nehezíted meg ennyire?! Talán bizony nem elég teher magamat meggyőznöm?!

Az apostol erre már szégyenkezve horgasztotta le a fejét.

Körülöttük úgyszólván teljes volt a júdeai tájat megülő némaság. Egy egész perc is eltelhetett, mialatt csak az alig kőhajításnyira mélyen alvó tizenegy tanítvány szuszogása hallatszott (Simon Péteré volt mind közül a legreszelősebb), no meg az egerésző baglyok surranó röpte.

– Ha én kész vagyok a kínhalálra is – folytatta Jézus, friss erőre kapva, jószerével újjászületve –, te gyönge lennél arra, hogy elárulj a nagytanácsnak, aztán felkösd magad egy fára? – Biztatóan, lángoló szemekkel ragadta meg legkedvesebb tanítványát, s a vállánál fogva mind közelebb húzta a szíve felé; leheletük láthatatlan füstje egymásba keveredett. – Mosolyogva ringsz majd a kötélen, ígérem!

– Az öngyilkosság bűn – morogta még Júdás, de már érezte a zsigereiben, hogy elveszett.

Jézus hatalmasra nyílt szemével nézte, csak nézte a másikat, türelmetlenül lesve a végső válasz rebbenését, s gyötrő nyugtalanságában a szája szélét harapdálta. Hideg fuvalom kélt a fák közül, megrázta a zörgő leveleket az olajfák ormán, s libabőrt csalt mindkettejük karjára.

– Legyen meg – suttogta végül Júdás Iskáriótes, mereven a föld felé szögezve tekintetét. A következő szempillantásban egy kuvik suhant el fekete koponyája fölött.

Véghez viszed hát? – könnyebbült meg Jézus, s jóformán eltaszította a boldogtalant. – Akkor eredj utadra, és vissza se nézz többé! Helyesen cselekszel, szemernyi kétséged se legyen felőle, és háborgó lelked megbékél majd az Atyában. Higgy benne s bennem!... No, eredj már!

  

 

2

 

Júdás botladozó léptekkel, ahogyan a csapszéktől csapszékig tántorgó föníciai hajósok szoktak a tengerparti városok sikátoraiban, vágott neki az ösvénynek. Miután elnyelte görbe alakját az éjszaka, a Mester térdre roskadt, s így imádkozott:

– Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a keserű poharat, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!...  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

jezusimaja.jpeg

 

  

    Érezte, hogy veríték helyett vér serked ki a bőrén. Micsoda kín ez, gondolta, micsoda kín... Nagy sokára (mikor már belefáradt az imádkozásba és a félelembe) föltápászkodott, s visszasántikált a békésen horkoló tanítványokhoz.
   Kósza denevérek cikáztak felettük, ám jöttére eltűntek.
     – Keljetek föl – mondotta csöndesen, s amazok kinyitották szemüket, majd csodálkozva pillantottak körül; borzas fejüket vakargatták, csipájukat dörgölték, s nem győztek mentegetődzni álomszuszékságuk miatt. – Elég! – vetett gátat szabadkozásuknak Jézus, hogy ők is meghallhassák a hegy lába felől közeledő, botokkal és kardokkal fölfegyverkezett, szörnyeteggé heccelt sokaságot, akiket a főpapok, vének és írástudók tüzeltek fel a Názáreti ellen.

 

*

 

A fáklyákkal hadonászó tömeg élén Júdás lépkedett, keserves képpel tekergetve a fejét, s csitítgatva a sarkában acsarkodókat. Midőn a Gecsemáné-kertbe vezető nyiladékhoz értek, megtorpantak, összetorlódtak, s egymást taszigálva szórták szidalmaikat a riadt nyájként Mesterük köré sereglő tanítványokra. Ekkor Júdás elvált a többiektől (azok tovább átkozódtak és rázták vadul az öklüket), majd lesunyt fővel, akár a veszett eb, odasompolygott Jézushoz, s megcsókolta a bal orcáján.

– Köszönöm – lehelte Jézus a minden ízében reszkető iskárióti fülébe, azután fejedelmi mozdulattal hordozta végig tekintetét a hirtelen elnémuló bámész sokadalom fölött, s a beállott síri csöndben messze zengőn, tökéletesre sikeredett feddő hangsúllyal azt kérdezte: – Hát csókkal árulod el az Emberfiát?

Júdás megvonaglott, s ha Jézus nem tartja keményen széles bőrövénél fogva, alighanem a földre roskad. Végül összeszedte magát, s oldalvást lépett, mintegy utat engedve a templomőrség pribékjeinek, hogy szőrös kezükkel megragadják és elcipeljék a Messiást. A felindultságtól habzó szájú Péter ugyan még lemetszette ócska kardjával Kajafás egyik szolgájának fülét, de ez már mit sem változtatott a dolgok állásán.

  

 

3

 

A tanítványok idejekorán szétszaladtak, Júdás pedig az éj hátralévő óráiban minden tekintetben úgy járt el, amiképp a Mester meghagyta neki.

 

 

judaspenz.jpeg

 

  

Bevégezve feladatát egy látomást vitt magával a túlvilágra, miközben lankadó porhüvelyét szelíden hintáztatta a szél a hatalmas, recsegő cédruság alatt, és a sivatag felől körébe gyűltek a dögkeselyűk. A napokkal később megfeszített Jézus Krisztus jelent meg lelki szemei előtt (az igaziak üvegén már a hajnal fényei tükröződtek), olyasformán lógva a keresztfa irdatlan magányában, akár egy vásott kölykök által lécdarabra szögezett hófehér galamb – latrok közt az ártatlanság...

Később egy hangot hallott, amelyik csöndesen mennydörögte:

– Mostantól fogva nem iszom a szőlő terméséből mindaddig, amíg majd az újat nem iszom veled Atyám országában...

S a csigolyatörés szédületében lassanként megértette a réges-régi igazságot, hogy egyszerre lehet valaki ugyanazon a helyen és ugyanabban az időben áruló a hűségesek és hűséges az árulók között. Akkor végre utolsót dobbant a szíve, s görcsbe rándult teste is elernyedt az ágon. 

 

(1998)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.